Az egész este már a kezdetektől valami furcsa vibrálással telt. Az emberek mosolyogtak, táncoltak, fényképeztek, a zene lágyan szólt a háttérben, én pedig próbáltam elhinni, hogy ez az este valóban a boldogságról szól. De valami mégis zavart. Nem tudtam megfogalmazni, mi az, amíg meg nem figyeltem az anyósom viselkedését.

Soha nem voltunk közel egymáshoz. Udvarias voltam vele, ő pedig felszínesen kedves, de mögötte mindig volt valami keménység, egyfajta rideg távolság. Mintha minden lépésemért, minden döntésemért titokban ítélkezett volna. Ám az esküvőn ez az ellenszenv mintha új szintre emelkedett volna. Úgy viselkedett, mint egy vadász, aki egész este a prédáját figyeli.

Szinte soha nem távolodott el az asztalunktól. Olyan ürügyeket talált ki, amelyeknek semmi értelme nem volt. Egyszer azt mondta, meg kell igazítania a szalvétákat, holott már tökéletesen voltak elrendezve. Máskor a poharak dőlésével bajlódott, mintha egy milliméternyi eltérés is katasztrófát okozhatna. Amikor elhaladt mögöttem, éreztem, hogy lélegzete is reszket.

A vendégek persze semmit sem vettek észre. Ők el voltak foglalva a tortával, a zenével, a tánccal, a fényképekkel. Senki sem figyelt rá úgy, ahogyan én.

Amikor a férjemmel táncolni mentünk, egy pillanatra elfelejtettem minden furcsaságot. A zene, a fények, az ünnepi hangulat – minden azt sugallta, hogy ez a nap valóban az új életünk kezdete. De amikor visszatértünk az asztalhoz, hirtelen megmerevedtem. Anyósom ott állt a poharaink mellett, mozdulatlanul, de arcán olyan riadtság suhant át, mintha tetten érték volna. Amikor észrevette, hogy közeledem, gyorsan elfordult, és úgy tett, mintha a virágok kötését csodálná. A keze azonban remegett.

A vendégek hangosan nevetgéltek, a tortát már felvágták, és mindenki felállt, hogy lássa. Ez volt az a pillanat, amikor senki nem figyelt. Csak én láttam meg, amit nem kellett volna.

Ott állt az asztal előtt, háttal mindenkinek, és a poharam fölé hajolt. A kezében apró üveg volt, alig nagyobb, mint egy parfümminta. A hüvelykujja alatt fény csillant meg. A mozdulatai lassúak voltak, megfontoltak, mintha minden egyes cseppnek külön jelentősége lenne. A folyadék óvatosan csurgott a pezsgőbe, és a buborékok egy pillanatra furcsán felhabzottak.

A levegő kihűlt körülöttem. Úgy éreztem, mintha egyszerre száz dobütés hasított volna a mellkasomba.

Nem szóltam semmit. Nem kiáltottam. Csak figyeltem, ahogy a kis üveg gyorsan eltűnik a táskájában, mintha soha nem is létezett volna. Majd könnyed, színlelt mosollyal visszasétált a vendégek közé, mintha ő lenne az este legártatlanabb szereplője.

Egy perc sem telt el, és ő visszajött az asztalhoz. Leült, rendezetten, fegyelmezetten, és várta, hogy megigyam a pezsgőt. Várta, hogy minden úgy történjen, ahogy ő eltervezte.

De amint elfordult, kicseréltem a poharakat. Egyetlen gyors mozdulattal. Az én poharamat, amely alján halvány üledék kavargott, közelebb tettem az ő helyéhez. Magam elé pedig egy teljesen tiszta poharat tettem, amelyet előtte a felszolgáló hozott.

Tudtam, hogy ezzel valamit elindítok. De azt nem, hogy ekkora lavinát.

Néhány perccel később anyósom felemelte a poharát. A mosolya kényszeredett volt, de széles, és tele volt valamiféle elégedett várakozással. Biztos volt benne, hogy a terve bevált. Hogy én most megiszom, amit ő rám szánt.

Koccintani akart.

Én is mosolyogtam. De egészen más okból.

A poharak összeértek. Ő ivott elsőként. Mélyen. Határozottan. Úgy, mint valaki, aki már a győzelem ízét érzi.

A következő percek pedig olyan gyorsan és kiszámíthatatlanul bontakoztak ki, hogy máig is nehezemre esik visszaidézni őket.

Először csak megdőlt a széke, mintha elvesztette volna az egyensúlyát. Aztán félrenyúlt valamelyik szalvétáért, de nem találta. Az arca elfehéredett. A szeme kitágult. Mintha hirtelen rádöbbent volna, hogy valami egészen más került a testébe, mint amit szánt.

A férjem felpattant. A vendégek felzúdultak. Én pedig csak ültem, és éreztem, hogy minden kérdés, minden titok, minden elhallgatott feszültség most robban szét körülöttünk.

Senki nem sejtette, mi történt valójában.

Csak ő. És én.

És az a pillanat, amikor összeért a két pohár, örökre megváltoztatta a családunk történetét.