Az őrmester már a nap első perceiben érezte, hogy ez is egy fárasztó, végtelen műszak lesz. A katonai bázis zaja, a parancsok, a fegyelem és a folyamatos készenlét már régóta feszítette a mellkasát. De minden nehézség ellenére volt egy gondolat, amely erőt adott neki: a pillanat, amikor végre újra láthatja a kislányát.

Több mint egy év telt el az utolsó találkozás óta. A szolgálat, a kötelezettségek, a távolság elválasztották őket egymástól, és az őrmester minden nap ezzel a hiánnyal újra és újra megküzdött. Már előre elképzelte, hogyan dobja el majd a táskáját az ajtóban, hogyan fut ki a gyermeke, és hogyan zárja őt magához egy olyan ölelésben, amely egyetlen pillanat alatt kitörli majd a hónapok fájdalmas távolságát.

Ez az elképzelés tartotta benne a lelket. Ez volt az egyetlen fényes pont a hosszú szolgálati nap végén.

Amikor végre elhagyta a bázist, nem állt meg sehol. Nem beszélt senkivel. Szinte futott a hazavezető úton, mintha minden lépéssel közelebb kerülne ahhoz a gyengéd valósághoz, amelyet képzelete tovább szépített. A ház felé vezető utcában már azt is érezte, ahogy a karjába zárt kislány melegsége átjárja minden porcikáját.

De ahogy megpillantotta a saját kapuját, valami megváltozott.

Valami nem volt a helyén.

Nem hallotta a felesége lépteit, nem látta a kertben a megszokott mozgást, nem érzett otthoni zajokat. A ház csendje nem hétköznapi csend volt, hanem nyomasztó, hideg, idegen üresség. Az őrmester torka elszorult, de még próbálta racionálisan kezelni a helyzetet. Talán a felesége a boltban van. Talán a gyerek is vele ment.

Aztán a tekintete megakadt valamin az utca túloldalán.

A kislányán.

Egy ócska, fémrudakból összetákolt ketrecben.

A gyermek leült a földre, térdeit átölelve. A szeme nem sírt már, csak fáradtan, megtörten nézett maga elé, mintha az elmúlt napok minden erejét kiszívták volna. A ruhája koszos, szakadt volt, a karján apró zúzódások látszódtak. A férfi teste egyszerre dermedt meg, és indult meg előre, anélkül hogy tudatosan irányította volna a mozdulatait.

A világ egyetlen ponttá zsugorodott: a lánya szenvedő, kiszolgáltatott alakjává.

Rohanni kezdett.

Nem törődött azzal, ki látja, ki hallja. Nem érdekelték a következmények, sem saját ereje határai. Letépte a ketrec rozsdás ajtaját, és magához ölelte a gyermeket, olyan szorosan, mintha attól félne, hogy ha elengedné, a kislány örökre eltűnne a karjai közül.

Mi történt – suttogta végül, amikor a lánya arcát a kezébe fogta. Hol van anyád.

A kislány hangja először csak rekedt lehelet volt. Napok óta alig beszélt valakivel. Talán senkivel. A történet, amely lassan kibontakozott, sokkal sötétebb volt, mint amit az őrmester valaha is el tudott volna képzelni.

Az elmúlt napokban a kislányt egy rokon vagy szomszéd gondjaira bízták – olyan valakire, akiben a család megbízott. De amikor a feleség váratlanul eltűnt, semmilyen üzenetet nem hagyva maga után, a gondviselő félelme, dührohamai és kiszámíthatatlansága fokozatosan eluralkodtak rajta. Ahelyett, hogy a gyermeket megvédte volna, egyre keményebben kezdett vele bánni.

A kislányt először csak bezárta a házba, majd amikor ez már nem volt elég, az udvaron álló ketrecbe kényszerítette. Nem kapott rendes ételt, nem beszélhetett senkivel, nem érinthette senki. A kislány napokig félt, fázott és sírt, míg végül a sírás is elapadt benne.

Az őrmester minden szava, minden mondata, amelyet a gyermeke kiejtett, egy újabb sebet ejtett a lelkén. A dühtől remegni kezdett a keze. A világ hirtelen keskennyé vált, és egyetlen gondolat maradt benne: hogyan történhetett meg ez. Hogyan nem volt ott, hogy megvédje azt, akit a legjobban szeret.

Amikor a gyermek végre elmesélte az utolsó részletet is, az őrmester úgy érezte, mintha a levegőben repedés keletkezett volna, és az ő lelke zuhanásnak indult volna rajta keresztül.

A bűntudat és a harag egyszerre marcangolta.

Egy hosszú szolgálati nap után arra számított, hogy mosoly, ölelés és családi béke várja. De amit talált, az egy olyan igazság volt, amelyet egyetlen szülőnek sem kellene átélnie.