Az ember azt hinné, hogy egy csendes, hegyekkel keretezett őszi délutánon semmi rendkívüli nem történhet. Mi is így gondoltuk, amikor férjemmel útnak indultunk az autópályán, ahol soha nincs nagy forgalom. Az út mellett vörösbe borult fák suhantak el, a levegő tiszta volt, és a motor egyenletes zúgása szinte altatóként hatott. Minden ugyanolyan békésnek tűnt, mint mindig.

Aztán váratlanul a távolban feltűnt valami szokatlan. Az előttünk haladó autók féklámpái egyszerre gyulladtak ki, s a megszokott lendületet hirtelen bénító csend váltotta fel. A járművek lassítani kezdtek, majd egy ponton teljesen megálltak. Nem először láttam dugót, de ezen a szakaszon ez gyakorlatilag elképzelhetetlen volt.

A férjem előrehajolt, hogy jobban lássa, mi történik.

Valószínűleg baleset – mondta halkan, de a hangjában bizonytalanság vibrált. Nem volt füst, nem volt törmelék, nem látszottak villogó fények sem. Valami egészen más történt.

Percek teltek el mozdulatlanságban. A sofőrök türelmetlenül kiszálltak autóikból, néhányan hangosan vitatkozni kezdtek, mások telefonjaikkal próbáltak felvételeket készíteni. Mi is lehúztuk az ablakot, hogy jobban halljuk, mi zajlik elöl. A levegőben különös feszültség vibrált, mintha az erdő is visszatartotta volna a lélegzetét.

Aztán megláttam őket.

Az erdő árnyékaiból előbukkant az első állat, majd utána még egy, és még egy. Medvék voltak. Nem egy-kettő, hanem egész csapat. Először csak néhány nagy testű felnőtt példány tűnt fel, majd utánuk lassan, óvatosan előmerészkedtek a kisebb bocsok is. Néhány pillanat alatt világossá vált, hogy nem elszigetelt jelenségről van szó: a fák között még tucatnyi állat mozgott, mintha valamiféle láthatatlan jelre egyszerre indultak volna meg.

A medvék nem rohantak, nem morogtak, nem támadták meg az autókat. Inkább úgy viselkedtek, mint akik elveszítették a tájékozódási képességüket. Lassan, szinte méltóságteljesen lépdeltek a betoncsíkra, kerülgették a járműveket, mintha nem is vennének tudomást a körülöttük kitörő emberi zűrzavarról. A dudák zaját semmibe vették, a kiabálásokra nem reagáltak, a reflektorok fénye sem zavarta őket.

Én pedig egyetlen dolgot éreztem: valami nincs rendben.

Ez nem volt természetes. Vadállatok ilyen módon ritkán közelítik meg az embereket, különösen nem nagy csoportban. A látvány valami ősi félelmet szabadított fel bennem, olyan érzést, amelyet nehéz megmagyarázni. Mintha az erdőből kiszakadt állatok nemcsak menekültek volna, hanem üzenni is akartak valamit.

A férjem is érezte ezt.

Nagyon furcsán viselkednek – mondtam halkan. Mintha valami elől menekülnének.

Az autópálya két oldala teljesen elnémult. Senki nem mozdult, mindenki csak figyelte az állatokat. Egy ponton már nem is tudtam, hogy inkább félek vagy szánom őket. A medvék vállukon hordták a hegyek súlyát, tekintetükben olyan zavar tükröződött, amelyet emberként is könnyű felismerni: pánik, szétesés, irányvesztés.

Aztán jött a hír, először suttogva, majd egyre hangosabban terjedve az emberek között. Valaki, aki feljebb állt a sorban, röviden beszámolt arról, amit a rendőröktől hallott. Akik pedig tőlük hallották, továbbadták. Mi is így tudtuk meg.

Az erdő túlsó oldalán hatalmas tűz ütött ki. A lángok már egy ideje terjedtek észrevétlenül, a szél pedig egyszerre fellobbantotta őket úgy, hogy a medvék élőhelyének nagy részét percek alatt elborította a forró, pusztító tűz. A menekülő állatoknak nem maradt útjuk másfelé, csak az autópálya irányába, ahová ösztönösen futottak, hogy elkerüljék a halálos csapdát.

Ahogy meghallottam ezt a magyarázatot, valami belém hasított. Minden puzzle-darab a helyére került. A félelem a szemükben, a rendezetlen vonulás, a tébláboló bocsok, a felnőttek ingerültsége. Mind-mind egyetlen forrásból fakadt: az ember által okozott pusztításból.

A nap, amely egy nyugodt utazással indult, hirtelen olyan történetté változott, amelyet soha nem felejtek el. Az autópályán rekedt tömeg hiába idegeskedett, hiába félt, hiába nem értette, mi történik. A helyzet valójában nem rólunk szólt. Hanem róluk. Azokról az állatokról, amelyeknek az otthona egyik pillanatról a másikra semmivé vált.

Ott ültem az autóban, és arra gondoltam: milyen sokszor hisszük, hogy mi irányítunk mindent. Aztán jön egy ilyen pillanat, amikor egyetlen erdei tűz, egyetlen megrettent állatsereg mutatja meg, milyen törékeny is ez az illúzió.