A szél süvöltött a síneken, mintha figyelmeztetné: a világ senkié, aki késik. Leo futott. Kavicsok csikorogtak a cipője alatt, telefonja rezgett a zsebében, de nem nyúlt érte. Tudta, hogy ha most megáll, a következő néhány perc nem lesz a kezében. A vonat sípja hasította a levegőt, a föld halkan remegett, a közeli közlekedési lámpák vörös fénye fényképező vakukkal hasított át a sötétségen. A híd alatti folyó fekete és hideg volt, mint egy kimondatlan mondat.

Azt hitte, csak egy elhagyott csomagot lát a töltésnél. Aztán meglátott egy alakot a sínekhez kötözve, és megállt a szíve. Egy nő. Egy gyermek a karjaiban. Nem sikítottak. A nő szeme nyugodt volt, túl nyugodt, mintha hetek óta a hajnal előtti csendben élt volna. A gyermek arcát sál takarta, csak apró mellkasa emelkedett és süllyedt rángatózóan. A vonat fényei közeledtek, vakító fehér késsel hasítva át az éjszakán.

Nem gondolod át a dolgokat. Az idő apró, könyörtelen magokra törik: egy lépés, egy lélegzetvétel, egy kéz. Leo térdre rogyott, remegő ujjakkal csomókat keresett. A kötél gyenge volt, olcsó, sietősen tekerték köré. A nő nem a vonatra nézett, csak rá. Nem félelemmel, hanem furcsa, ismerős szomorúsággal. Mintha évek óta várt volna erre a pillanatra, és pontosan tudta volna, ki fog rálépni.

Az első csomó meglazult. A sínek csörömpölése már közel volt, a levegőben fémes íz érződött. Leo a gyermek felé nyúlt, elvágta a hurkot, ami a mellkasához szorította, és kihúzta a kis testet. A sál kicsúszott. Egy kék szem, egy pillantás – és valami rég eltemetett emlék nyílt meg benne, mintha fény áradna egy zárt ajtó mögül. Leo a karjába kapta a gyermeket, és meghúzta a kötelet, ami a nőt tartotta. A csomó makacs volt. A vonat már látta őket; a mozdony lámpája könyörtelen volt, a síp újra feljajdult. Nem volt több idő. Leo ledobta a gyereket a töltés széléről, ahol a kavicsok elnyelték az esést, majd visszafordult a nőhöz.

„Most!” – sziszegte, és mindkét kezével megragadta a kötelet.

A csomó meglazult, de a nő nem mozdult. Tekintete tiszta maradt, mintha tudná, hogy a történet, aminek a részese, túlmutat minden emberi döntésen. Leo odarohant hozzá, megrántotta, és amikor a kötél végre elszakadt, a mozdulat túl későn érkezett – a mozdony már maga alatt összenyomta az árnyékukat. Leo megragadta a vállát, és visszahúzta, egy lépéssel a sínek széléig, a kerekek úgy dobogtak körülöttük, mint egy csorda dühöngő állatok. A szél csapkodott a bundájukon, a dübörgés megremegtette a csontjaikat, majd hirtelen, egy hosszú és irgalmas másodperc után csend lett.

Egy gyermek sírása töltötte be a töltést. Leo térdre esett, a nő pedig lecsúszott hozzá. Nem sírt. Nem mosolygott. Csak a gyereket nézte, akit az imént megkötött, és éppen vinni készült valahova, a kanyar mögé. Vagy talán egyenesen oda, ahol az egész elkezdődött. Leo ekkor értette meg, mi tört el benne, ahogy a kék szemek felvillantak a sötétben: ez a gyerek ismerős volt számára. Nem a külseje miatt. Nem a mozgása miatt. Hanem azért a súlytalan, mégis végtelen ismerősségért, amit az ember csak akkor ismer fel, ha elveszített valamit.

„Ki vagy te?” – kérdezte suttogva.

„Az, akit elfelejtettél, amikor elmentél, és otthagytad a romokat” – válaszolta a nő. „De nem mások romjai húznak vissza. A saját ígéreteid. Azok, amelyeket nem tartottál be.”

A szavak apró, kemény kövekként csapódtak Leo mellkasába. Emlékezett a régi házra, a föld illatára, anyja csendes varrására és az ígéretére: „Egy nap visszajövök.” Aztán elment, a hangok elcsendesedtek, az ígéretek elpárologtak a város fényeiben. A gyerek lassan elhallgatott, mintha egy olyan döntést bízott volna rá, amihez még túl fiatal volt.

„Nem akartam meghalni” – mondta a nő. „De én nem akartam úgy élni, ahogy éltem. Szükségem volt a sínekre, a zajra, hogy végre valaki meghallja azt, amit a csend nem tudott kimondani.”

Leo felállt, és magához ölelte a gyereket. A nő tekintete a kezére esett, a csuklóján lévő halvány, félhold alakú sebhelyre, amelyet csak egy ember ismert fel: a fiúra, aki tinédzserként megmentette az öccsét egy kút széléről, a kő repedése a bőrébe vágott. A nő lassan bólintott.

„Látom, felismersz” – suttogta. „Nem engem. Téged.”