Apám temetésén nyolcéves húgom, Lily mozdulatlanul állt a koporsó mellett. Körülötte mindenki sírt, ölelkezett, imádkoztak, de ő csak állt ott. Nem mozdult. Egy szót sem szólt. Mintha a fájdalom megdermedt volna, szoborrá változtatta volna. Senki sem értette a hallgatását. Csak én gyanítottam, hogy valami történik benne – valami, amit egyetlen gyereknek sem szabadna éreznie.

A szobában liliomok és viasz illata terjengett. A gyertyalángok remegtek, mintha ők is félnének attól, ami a levegőben lebegett. Lily a koporsó szélébe kapaszkodott, ujjai fehérek, hidegek voltak. Olyan halkan nézett apja arcába, hogy elviselhetetlen volt. Mindenki azt hitte, reméli, hogy felébred. De a tekintete más volt – tudatos, határozott, nyugtalanító.

A szertartás véget ért. Az emberek távoztak, kabátok zizegtek, imák suttogtak. Lily nem volt hajlandó megmozdulni. Két unokatestvére gyengéden megragadta a vállát, és megpróbálták elvezetni, de ő csak annyit suttogott: „Csak egy pillanat.” Senki sem tudta, mit mondjon.

Aznap este a ház megváltozott. Csendes volt, de nem békés. Mindannyian éreztük, hogy valami eltört. Rebecca, a mostohaanyánk, a konyhaasztalnál ült. Apa bögréjét tartotta a kezében, még mindig rajta az ajkak lenyomata. Sápadt volt, üres. Három éve voltak házasok apával, de a kapcsolatuk tele volt kimondatlan dolgokkal. Néha úgy éreztem, fél tőle.

Tizenhat éves voltam. Elég idős ahhoz, hogy megértsem, apám halála több volt, mint tragikus véletlen. De még nem mondhattam ki hangosan.

Késő este Lily bebújt az ágyamba. Magához szorította apám fényképét a szertartásról. Úgy simogatta, mintha az arca lenne. Elaludtam mellette. De amikor az éjszaka közepén felébredtem, eltűnt.

Halkan becsapódott az ajtó a folyosóról. Jeges szél fújt be a szobába. Mezítláb, csak a hálóingemben rohantam ki. Hó volt az ösvényen a ház és a ravatalozó között. Gyertyafény pislákolt a sötétben az utca túloldalán. A kápolna ajtaja résnyire nyitva volt.

Beléptem. A viasz szaga nehéz, fojtogató volt. A szoba közepén egy nyitott koporsó állt. Mellette – Lily. Térdelt, apja testéhez simulva, fejét az apja mellkasára hajtotta. Szavakat suttogott, amiket nem tudtam kivenni.

– Lily? – suttogtam. Nem válaszolt. A szeme nyitva volt, átbámult rajta, mintha látna valamit, amit én nem.

És akkor megláttam őt – Rebeccát. A koporsó mögött állt, némán, mozdulatlanul. A bőre viaszszínű volt, a szeme tágra nyílt. Nem tűnt meglepettnek. Inkább bűnösnek.

– Lily, gyere hozzám – mondtam, de nem mozdult. Csak suttogott tovább. Abban a pillanatban Rebecca előrelépett, a kezei remegtek. – Hagyd abba! – sziszegte. – Ne mondd ezt.

Lily megfordult. És teljes bizonyossággal azt mondta: – Tudom, hogy ezt tetted vele.

Rebecca elsápadt, megmerevedett. Egy pillanatra azt hittem, leesik. Két lépést hátrált, a pad szélébe kapaszkodott, elakadt a lélegzete. – Nem… tudja – suttogta szinte hangtalanul.

Aztán gyertya reccsenése hallatszott, és a lángok kialudtak. Az egész szoba sötétségbe borult.

Amikor Lilyvel kirohantunk, Rebecca eltűnt. Soha nem találtuk meg.

Lily azóta az este óta nem szólt. Csak néha rajzol egy képet – az apja koporsóban fekszik. És mellette egy sápadt nő, aki rá néz.