Leírhatatlan csend volt a temetőben. Csak a szél borzolta lágyan a virágokat a fűben, és a távolban emberek léptei hallatszottak, ahogy lassan összegyűltek, hogy végső búcsút vegyenek. Egy negyvenéves férfit temettek – egy férfit, akit a jelenlévők többsége vidámnak, igazságosnak és élettel telinek ismert. A betegség hirtelen, előzetes figyelmeztetés nélkül érte. És ugyanolyan hirtelen távozott.

A család a koporsó mellett állt, könnyektől vörös szemekkel. Édesanyja fogta az elhunyt nővérének kezét, míg a gyerekek mozdulatlanul nézték, ahogy a fakoporsót koszorúkkal borítják be. A pap elmondta az utolsó imát, a sírásók pedig felkészültek a koporsó leeresztésére a földbe. A csend nehéz volt, fojtogató. Mindenki arra a pillanatra várt, amely mindig elkerülhetetlen veszteségérzetet hoz magával.

És akkor megtörtént.

Egy férfi lépett ki a tömegből – karcsú, olyan arckifejezéssel, amit senki sem értett azonnal. Kezében egy vezeték nélküli mikrofont tartott. Korábban senki sem vette észre. Pár lépést előrelépett, és mielőtt bárki reagálhatott volna, felugrott a koporsóra. Az emberek felnyögtek. Néhányan sikítottak, mások teljes sokkban álltak.

Ebben a pillanatban egy vidám dallam szólt a gyászzenéhez beállított hangszórókból. A férfi énekelni kezdett. Táncolt. Váratlan energiával és ritmussal mozgott, mintha koncerten lenne, nem temetésen.

Mindenki megdermedt. Az egyik rokon felkiáltott, hogy ez tiszteletlenség. Egy másik még jobban sírt. De a férfi nem állt meg. Énekelt, táncolt, és amikor a dal véget ért, megállt, a mikrofont a szájához emelte, és egyetlen mondatot mondott:

„Ez volt az utolsó kérése.”

Hosszú másodpercekig tartó csend következett.

Aztán a férfi folytatta, ezúttal nyugodt hangon:
„Egy hónappal ezelőtt, amikor tudta, hogy közeleg a vég, azt mondta nekem: »Amikor eltemetsz, nem akarom, hogy sírjanak. Azt akarom, hogy emlékezzenek arra, hogy szerettem az életet. És hogy azt akartam, hogy nevessenek, ne sírjanak.«”

Abban a pillanatban az elhunyt anyja hangosan sírni kezdett – de ezúttal más volt. Nem jajveszékelés volt, hanem egy halk megkönnyebbüléskiáltás. Arca mosolyra húzódott a könnyein keresztül. Az emberek lassan kezdték megérteni.

A férfi folytatta:

„Ez volt a kedvenc dala. Mindig azt mondta, hogy ha tehetné, egy nap zenével szeretne távozni. Azt mondta, hogy a halál csak az utolsó tánc legyen, nem a történet vége.”

És akkor történt valami, amire senki sem számított. Az egyik barátja kihozott egy gitárt az autóból. Mások is csatlakoztak énekléssel. Azok az emberek, akik néhány perccel korábban még sírtak, szintén énekelni kezdtek. A légkör megváltozott – nem örömmé, hanem valami mélyen emberivé. Egy életet szerető ember emléke töltötte be a teret.

A pap, aki eredetileg közbe akart lépni, megállt és némán figyelte a jelenetet. Aztán csak bólintott. „Még soha nem tapasztaltam ilyen erővel bíró temetést” – mondta halkan.

Végül a mikrofonos férfi leugrott a koporsóról, letérdelt, és a fedélre tette a kezét. „Testvér” – mondta –, „megtettem, amit akartál. És esküszöm, soha nem felejtünk el téged.”

Elkezdődött az utolsó dal – ezúttal halkan, lassan. Az emberek együtt énekelték. Ahogy a koporsó a földbe süllyedt, senki sem sírt. Csak mosolyogtak a könnyeiken keresztül. Mert megértették, hogy a nap nem a halálról, hanem az életről szólt.

Amikor minden véget ért, és a legtöbb ember távozni készült, egy idős asszony állva maradt. Felnézett az égre, és azt mondta:

„Így búcsúzik el az, aki teljes életet élt.”

A történet gyorsan elterjedt az egész városban. Azok, akik hallottak róla, a bátorságról, a barátságról, a jelentőségteljes kívánság teljesítéséhez szükséges erőről beszéltek. Egyesek számára botrány volt, mások számára a legemberibb pillanat, amit valaha temetésen átéltek.

De egy dologban mindenki egyetértett: valami történt abban a temetőben, ami mindenki emlékezetébe bevésődött, aki ott volt.

A férfi, aki felugrott a koporsóra, nem volt bolond. Egy barát volt, aki merte megtörni a halál csendjét, és emlékeztetni mindenkit arra, hogy még a halál is lehet az élet ünneplése.