A hajléktalan férfi jobban ismerte a kukásautó menetrendjét, mint egy naptárat. Minden kedden és pénteken a város szélére ment, ahol újabb szemétkupacok gyűltek össze. Másoknak csak egy rendetlenség volt, de neki esélyt jelentett arra, hogy találjon valamit, ami segít a túlélésben: egy régi kanapét, amit szétszedhet, egy vízforralót, amit kitisztíthat, vagy egy televíziót, amit egy kis találékonysággal eladhat egy zálogházban.

Aznap reggel csípős szél fújt a tenger felől. A hideg átjárta a hónapok óta viselt ruháit. Alig várta, hogy találjon valami értékeset – egy kabátot, talán egy edényt. Amikor félretolta a régi dobozokat, meglátta a babakocsit.

Rossz volt. A szövetponyva szakadt, az oldalai piszkosak, a kárpit foltos volt. De a váz masszívnak tűnt, és a kerekek sem voltak eltörve. A szemében egy lehetőséget jelentett – egy kis munkával megjavíthatja és haszonnal eladhatja. Már azon tűnődött, mennyit adnának érte.

Lehajolt, megragadta a ponyvát, és meghúzta. Valami nehéz gurult oldalra. Először azt hitte, egy darab megkeményedett szemét vagy rothadt étel. A szag undorító volt, de a kíváncsiság erősebb volt. Benyúlt, és kihúzott egy matracot. Koszos volt, de jól megőrzött. Ez reményt adott neki.

Aztán azonban meglátott valamit, ami a helyére szorította. Egy alakzat kezdett formálódni a matrac alatt. Nem egy szabálytalan darab szövet vagy fém, hanem valami más. Felgyorsult a légzése. A szíve hevesen vert, miközben lassan leporolta a piszkos takarók maradványait.

Bent egy apró test feküdt.

A hajléktalan férfi megdermedt. Először azt hitte, egy babát lát. A szeme csukva volt, a kezei a mellkasára szorultak. De a műanyag játékoknak nincsenek ilyen ujjaik, nincs szürke bőrük. Könnyek szöktek a szemébe. Egy pillanatig ott állt, és nem hitte el.

Azonnal hátraugrott, mintha megégett volna. Kérdések özöne villant át a fején: Ki tehette ide a gyereket? Halott volt, vagy még él? Közelebb hajolt a füléhez. Csak csendet hallott, ami rosszabb volt, mint bármilyen sikoly.

Elfutott. Nem tudta, mit tegyen. A lakótelep szélén meglátta a rendőröket. Kiabált, hadonászott, amíg el nem hittek neki, és követték. Amikor kinyitották a babakocsit, ők is megdermedtek.

Egy olyan eljárás következett, amely egy hétköznapi leletet sokkoló hírré változtatott az egész város számára. A rendőrség lezárta a területet, az emberek összegyűltek, suttogtak és próbálták megérteni a történteket. Az újságírók később egy érthetetlen cselekedetről írtak: valaki biztosan betette a gyereket egy tartályba, tudván, hogy hulladékként fog ott végezni.

A nyomozás további rémisztő körülményeket tárt fel. A babakocsi egészen a közelmúltig használatban volt. Tejnyomokat és apró ételfoltokat találtak a kárpiton. Ez azt jelentette, hogy a gyereket nem sokkal azelőtt hagyták el, hogy idekerült. Ki volt a szülő? Miért döntött úgy, hogy ilyen kegyetlen lépést tesz?

A hajléktalan férfit, aki felfedezte a szörnyű igazságot, sokszor kihallgatták. Azt mondta, hogy inkább bármi mást találna – egy régi asztalt, egy üres üveget, egy darab vasat. Bármi jobb lenne, mint az a kép, amely örökre bevésődött az emlékezetébe.

A történet gyorsan elterjedt az országban. Az emberek azt írták, hogy még a legszegényebbek is, akik a szemétben keresnek megélhetést, több emberséget tudnak mutatni, mint az a személy, aki hagyja meghalni a gyermeket. Több ezer hozzászólás jelent meg a közösségi hálózatokon – egyesek kemény büntetéseket követeltek, mások egy ártatlan élet elvesztése miatt sírtak.

A hajléktalan férfi váratlan szimbólummá vált. Egy a társadalom peremén élő férfi mindenkit arra emlékeztetett, hogy az emberi méltóság nem a pénzben rejlik, hanem abban, hogy mit vagyunk hajlandóak tenni, amikor szembesülünk a kemény igazsággal.

És a régi babakocsi, amely állítólag néhány fillérhez vezetett volna, az emberi lélek sötét oldalának bizonyságává vált.