Egy átlagos este volt. A fürdőszobában bugyogott a víz, a gőz a mennyezetig szállt, én pedig élveztem a pár percnyi békét. Amikor rájöttem, hogy elfelejtettem törölközőt hozni, fürdőköpenyben kiléptem a zuhany alól, hogy hozzak egyet a hálószobából. A ház csendes volt, mindenki a saját dolgával törődött. De amikor elhaladtam a tizenhat éves fiam szobájának ajtaja mellett, először hallottam.

Először azt hittem, filmet néz vagy számítógépes játékkal játszik. De minél tovább álltam ott hallgatózva, annál inkább éreztem, hogy valami nincs rendben. Nem nevetés volt, nem a tévében zajló akció hangja. Tompa zokogás, puffanások hallatszottak, mintha valami a földre zuhanna, és közöttük egy kétségbeesett suttogás: „Kérlek… ne…”

Megdermedtem. Megfagyott a vér az ereimben, és a szívem úgy vert, hogy alig kaptam levegőt. A fülemet az ajtóhoz tapasztottam, és hideg szellőt éreztem, mintha a mögötte lévő szoba nem is a házunk része lenne.

„Fiam? Jól vagy?” – suttogtam.

Nem jött válasz. Csak egy újabb susogás, majd egy szék nyikorgása és egy éles csattanás. Az eszem azt súgta, hogy talán csak csinál valamit, amit nem akar, hogy lássak – a serdülőkor esetlenségét. De anyai ösztönöm azt súgta, hogy valami történik az ajtó mögött, amit nem hagyhatok figyelmen kívül.

Egy pillanatig haboztam. Aztán a kilincs felé nyúltam, és kinyitottam.

Ami bent volt

Az első dolog, ami megütött, a hideg volt. A szoba sötét volt, csak a monitor halvány fénye világította meg a falakat. A levegő nehéz volt, idegen. A fiam az asztalnál ült, görnyedten, remegő vállakkal. De nem csak sima sírás volt. A tekintete a szoba sarkára szegeződött, ahol első pillantásra semmi sem volt.

„Mi történik?” – fakadtam ki.

Lassan elfordította a fejét, és a tekintete szó szerint ledöntött a lábamról. Vörös volt a szeme, könnyek patakzottak az arcán, de ugyanakkor nem tűnt egészen önmaga. – Anya – suttogta –, mondd meg neki, hogy menjen el.

– Ki?

A szoba egy sötét sarkára mutatott. Odanéztem – és egy pillanatra mozgást láttam. Egy árnyékot, ami nem követte a fényt. Egy magas, vékony sziluettet, előregörnyedt vállakkal. Egy pillanatig ott volt – aztán eltűnt.

Zihálva csuktam be az ajtót, mintha ezzel megállítanám azt, amit az előbb láttam. A fiam odarohant hozzám, és átkarolta a derekamat. Remegett a teste. – Már több éjszakája itt van – suttogta –, és nem hagy aludni.

Fájdalmas felismerés

Egész éjjel nem aludtunk. Együtt ültünk az ágyon, és próbáltam megérteni, mi történik. Elmagyarázta nekem, hogy hangokat hallott, ahogy a nevét szólítják, hogy látott egy alakot az asztalnál állni, és őt nézni. Először azt hitte, csak álom, aztán, hogy fáradtság. De most már tudta, hogy nem csak a fejében van.

És én is tudtam.

Volt egy megmagyarázhatatlan hidegség. Mozdulásokat láttam a szemem sarkából. És mindenekelőtt az az érzés – hogy nem vagy egyedül, még akkor sem, ha senki sincs a közelben.

Utóhatás

A következő napokban megpróbáltunk normálisan viselkedni. De semmi sem volt a házban a régi. A fiam nem volt hajlandó egyedül maradni a szobájában, abbahagyta az alvást, és fogyott. Minden este értelmetlen hangok hallatszottak a házban: léptek a folyosón, nyikorgás, suttogás a fal felől. És valahányszor kinyitottuk a szobája ajtaját, a levegő odabent hidegebb volt, mint bárhol máshol.

Végül felhívtuk a papot. Meghallgatta a történetünket, egy pillanatra elhallgatott, majd mondott egy mondatot, ami ma is a fülemben cseng: „Valamit megidéztek itt. És biztosan rajta keresztül jött.”

Attól a pillanattól kezdve soha nem a serdülőkor kínos helyzetéről szólt. Hanem arról, hogy valamivel kell megküzdenünk, ami meghaladja a felfogóképességünket. És bár azóta már hónapok teltek el, valahányszor elsétálok a fiam szobája előtt, lelassítok. Mert valahol legbelül tudom, hogy a történetnek még nincs vége. Hogy amit azon az estén láttam, még mindig ott vár rám.