Este visszatértem egy üzleti útról. Három hosszú nap volt tele megbeszélésekkel, zajjal és rohanással. Csak egy dologra vártam – az otthon békéjére, a vacsora illatára és a lányom nevetésére. Amikor kinyitottam a lakás ajtaját, hallottam a gyors lépteit. Odaszaladt hozzám, a karjaimba ugrott, és szorosan megölelt.

„Apa!” – nevetett. „Itthon vagy!”

Pontosan ez a pillanat készteti az embert az életre.

Aznap este mindannyian együtt vacsoráztunk. A feleségem fáradtnak tűnt, de nem szólt semmit. Csend volt, csak az evőeszközök csörgése és a lányom néha-néhai szava hallatszott. Minden rendben lévőnek tűnt.

Vacsora után a feleségem felkelt, és azt mondta, hogy egy időre el kell mennie – meglátogatni egy barátját, mondta. Nem ez volt az első alkalom, ezért nem figyeltem oda. A lányommal kettesben maradtunk.

Velem szemben ült, kezében villával, és lassan szedegette a tányérján lévő tésztát. Kissé elgondolkodó volt.

„Valami baj van veled?” – kérdeztem.

Felnézett. Aztán kimondta.

„Apa… küldj árvaházba.”

Először azt hittem, félrehallott. Elmosolyodtam.

„Mi? Ez vicc volt, ugye? Vagy anya feldühített?”

Megrázta a fejét.

„Nem. Nem.”

Abban a pillanatban lefagyott a mosoly az arcomról. Valami a hangjában, valami a szemében azt súgta, hogy nem játéknak szánta.

„Miért akarnál árvaházba menni?” – kérdeztem halkan.

Sokáig hallgatott. Aztán suttogta:

„Mert van valaki ebben a házban, akinek nem itt kellene lennie.”

Megdermedtem. „Hogy érted ezt?”

– Amikor nem vagy otthon – mondta –, éjszaka hangokat hallok. Anya beszél valakivel a hálószobában. De ezek nem telefonhívások. Egyszer benéztem oda.

Éreztem, hogy összeszorul a torkom.

– És mit láttál?

A lányom felnézett, és lassan, gyermeki őszinteséggel azt mondta:

– Láttam ott egy férfit. A függöny mögött állt. És anya azt mondta neki, hogy fél, hogy megtudod.

Egész este káoszban voltam az agyamban. Nem akartam elhinni. Azt mondogattam magamnak, hogy a lányom kitalál valamit, hogy a gyerekek néha túloznak, amikor figyelmet akarnak. De aztán észrevettem valami furcsát.

Két borospohár volt a dohányzóasztalon. Az egyik még mindig nedves volt.

A feleségem éjfélkor jött vissza. Teljesen normálisan viselkedett, megcsókolt az arcomon, és elmosolyodott, mintha mi sem történt volna. De én már nem voltam ugyanaz. Nem tudtam ránézni anélkül, hogy a lányom szavai ne jutottak volna eszembe.

Másnap úgy tettem, mintha egy újabb üzleti útra indulnék. A valóságban néhány óra múlva visszatértem, halkan kinyitottam az ajtót, és megálltam a folyosón. A lakás sötét volt, kivéve a hálószobából beszűrődő halvány fényt.

Ahogy tettem pár lépést, hangokat hallottam.

És valóban – nem volt ott egyedül.

Nem tudom leírni, milyen érzés volt – a harag, a fájdalom és az üresség keveréke. Abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak soha nem hallottam volna, mit mondott nekem a lányom.

A következő néhány nap csendes volt. A feleségem hátra sem nézve elment. Én a lányommal maradtam. Próbáltam erős lenni, de a szavai kísértettek. Minden este, amikor lefektettem, eszembe jutott, milyen komolyan és nyugodtan mondta ki azt a szörnyű mondatot.

„Apa, küldj az árvaházba.”

Nem akart elhagyni, mert nem szeretne. El akart menni, mert érezte a feszültséget, a hazugságot, a hideget. El akart menekülni egy olyan házból, ami már nem az otthona volt.

Csak később értettem meg, hogy a gyerekek gyakran előbb érzik meg az igazságot, mint a felnőttek.

Ma, több év után, minden más. Csak mi ketten vagyunk. Újra tanulunk bízni – magunkban, az emberekben, a világban. De valahányszor hallom a gyerekeket otthonról, a családról beszélni, eszembe jut az az este. A hangja, ami arra kényszerített, hogy kinyissam a szemem.

Néha egyetlen mondat elég ahhoz, hogy az egész életed a feje tetejére álljon.