A lányom hirtelen azt mondta: „Apa, küldj árvaházba.” Először azt hittem, csak vicc, amíg meg nem értettem, miért mondja.

Este visszatértem egy üzleti útról. Három hosszú nap volt tele megbeszélésekkel, zajjal és rohanással. Csak egy dologra vártam – az otthon békéjére, a vacsora illatára és a lányom nevetésére. Amikor kinyitottam a lakás ajtaját, hallottam a gyors lépteit. Odaszaladt hozzám, a karjaimba ugrott, és szorosan megölelt.

„Apa!” – nevetett. „Itthon vagy!”

Pontosan ez a pillanat készteti az embert az életre.

Aznap este mindannyian együtt vacsoráztunk. A feleségem fáradtnak tűnt, de nem szólt semmit. Csend volt, csak az evőeszközök csörgése és a lányom néha-néhai szava hallatszott. Minden rendben lévőnek tűnt.

Vacsora után a feleségem felkelt, és azt mondta, hogy egy időre el kell mennie – meglátogatni egy barátját, mondta. Nem ez volt az első alkalom, ezért nem figyeltem oda. A lányommal kettesben maradtunk.

Velem szemben ült, kezében villával, és lassan szedegette a tányérján lévő tésztát. Kissé elgondolkodó volt.

„Valami baj van veled?” – kérdeztem.

Felnézett. Aztán kimondta.

„Apa… küldj árvaházba.”

Először azt hittem, félrehallott. Elmosolyodtam.

„Mi? Ez vicc volt, ugye? Vagy anya feldühített?”

Megrázta a fejét.

„Nem. Nem.”

Abban a pillanatban lefagyott a mosoly az arcomról. Valami a hangjában, valami a szemében azt súgta, hogy nem játéknak szánta.

„Miért akarnál árvaházba menni?” – kérdeztem halkan.

Sokáig hallgatott. Aztán suttogta:

„Mert van valaki ebben a házban, akinek nem itt kellene lennie.”

Megdermedtem. „Hogy érted ezt?”

– Amikor nem vagy otthon – mondta –, éjszaka hangokat hallok. Anya beszél valakivel a hálószobában. De ezek nem telefonhívások. Egyszer benéztem oda.

Éreztem, hogy összeszorul a torkom.

– És mit láttál?

A lányom felnézett, és lassan, gyermeki őszinteséggel azt mondta:

– Láttam ott egy férfit. A függöny mögött állt. És anya azt mondta neki, hogy fél, hogy megtudod.

Egész este káoszban voltam az agyamban. Nem akartam elhinni. Azt mondogattam magamnak, hogy a lányom kitalál valamit, hogy a gyerekek néha túloznak, amikor figyelmet akarnak. De aztán észrevettem valami furcsát.

Két borospohár volt a dohányzóasztalon. Az egyik még mindig nedves volt.

A feleségem éjfélkor jött vissza. Teljesen normálisan viselkedett, megcsókolt az arcomon, és elmosolyodott, mintha mi sem történt volna. De én már nem voltam ugyanaz. Nem tudtam ránézni anélkül, hogy a lányom szavai ne jutottak volna eszembe.

Másnap úgy tettem, mintha egy újabb üzleti útra indulnék. A valóságban néhány óra múlva visszatértem, halkan kinyitottam az ajtót, és megálltam a folyosón. A lakás sötét volt, kivéve a hálószobából beszűrődő halvány fényt.

Ahogy tettem pár lépést, hangokat hallottam.

És valóban – nem volt ott egyedül.

Nem tudom leírni, milyen érzés volt – a harag, a fájdalom és az üresség keveréke. Abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak soha nem hallottam volna, mit mondott nekem a lányom.

A következő néhány nap csendes volt. A feleségem hátra sem nézve elment. Én a lányommal maradtam. Próbáltam erős lenni, de a szavai kísértettek. Minden este, amikor lefektettem, eszembe jutott, milyen komolyan és nyugodtan mondta ki azt a szörnyű mondatot.

„Apa, küldj az árvaházba.”

Nem akart elhagyni, mert nem szeretne. El akart menni, mert érezte a feszültséget, a hazugságot, a hideget. El akart menekülni egy olyan házból, ami már nem az otthona volt.

Csak később értettem meg, hogy a gyerekek gyakran előbb érzik meg az igazságot, mint a felnőttek.

Ma, több év után, minden más. Csak mi ketten vagyunk. Újra tanulunk bízni – magunkban, az emberekben, a világban. De valahányszor hallom a gyerekeket otthonról, a családról beszélni, eszembe jut az az este. A hangja, ami arra kényszerített, hogy kinyissam a szemem.

Néha egyetlen mondat elég ahhoz, hogy az egész életed a feje tetejére álljon.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *