Gondolás nélkül bementem a garázsba, csak a régi szerszámosládáért. A ház csendes volt, a reggeli levegő párás és hűvös. A férjem dolgozott, a gyerekek iskolában. A garázs nem az a hely volt, ahová gyakran jártam – az ő birodalma volt. Szerette a rendet, a rendszert, minden csavart a helyén. Mindig úgy éreztem magam ott, mint egy betolakodó.

De azon a napon valami magához vonzott. Talán csak a hirtelen szükségesség volt megjavítani egy laza zsanért a kapun. Vagy valami mélyebb – az a furcsa, megmagyarázhatatlan érzés, hogy valami vár rám.

Amikor kinyitottam az ajtót, a konyhából érkező fény csak néhány lépésnyire hasított át a sötétségen. A mennyezet közelében lévő villanykörte pislákolt, alig tartott. Fém, olaj és por szagát éreztem. Léptem befelé néhány lépést, és hallottam a fa halk nyikorgását.

A sarokban, ahová a fény soha nem ért el, egy halom holmi hevert. Régi székek, egy törött bőrönd, néhány téglamaradvány, ami az átalakításból maradt. És közöttük – valami, ami korábban nem volt ott.

Először azt hittem, csak egy rongydarab. De aztán észrevettem, hogy megmozdult. Megdermedtem. Egy pillanatra meggyőztem magam, hogy csak a szél vagy a képzeletem. De aztán újra megjelent – ​​egy apró mozgás, alig észrevehető.

A szívem hevesen vert. Lassan közeledtem.

A porréteg vastag volt, de alatta ki tudtam venni egy alakot. Egy doboz. Régi, fából készült, fém sarkokkal. Olyan, amilyet a házak padlásán látni, amire generációk emlékeznek. A fa repedezett volt, de tömör. Volt egy kulcs a fedélen, rozsdás, de még működőképes.

Valamiért elfordítottam. A zár kattanva hallatszott.

A fedél halk nyikorgással nyílt ki.

Belül egy réteg szövet volt – szürke, törékeny, omladozott az ujjaim alatt. Amikor felemeltem, halk szagot éreztem – fém és valami… régi, szinte édes keverékét.

És akkor megláttam.

Fényképek. Tucatnyi, talán több száz. Csupa fekete-fehér, régi, a széleinél kunkorodó kép. Néhányan emberek voltak, mások csak üres szobák. De az arcok – hátborzongatóan ismerősek voltak.

Visszatartottam a lélegzetemet. Az egyik portrén felismertem a házunkat. Nem úgy, ahogy most nézett ki – hanem úgy, ahogy egykor, a felújítás előtt, a régi verandával és a kerítéssel. És egy férfi állt az ajtóban. Mosolygott. Egy kulcs volt a hajtókáján, ugyanaz, amivel az előbb kinyitottam a dobozt.

De nem ez volt a legrosszabb.

A többi fotón ugyanaz a férfi volt látható. Néha a gyerekekkel, néha a feleségemmel, néha egyedül – de a környezet mindig ugyanaz volt. A mi házunk. Csak a többiek arca változott. És amikor elértem az alsó réteget, éreztem, hogy összeszorul a torkom.

Az utolsó képek rólunk készültek. Én, a férjem, a gyerekeink. Fotók különböző szögekből, kívülről és belülről. Néhányat ablakon keresztül készítettem, másokat olyan helyekről, amelyeket csak a kertből vagy a garázsból lehet elérni. És a dátum a sarokban – régebbi, mint az a nap, amikor ideköltöztünk.

A fotók kiestek a kezemből. Hátraléptem egyet, és majdnem megbotlottam egy üres vödörben. A levegő nehézzé vált, mintha a szobát valami láthatatlan, hideg töltötte volna meg. A fejem feletti villanykörte újra felvillant, majd kialudt.

A sötétben hallottam, hogy valami mozog a sarokban. Egy könnyű, lassú lélegzetvétel.

Megfordultam, hogy elmenjek, megragadtam a kilincset, de az ajtó nem nyílt ki. Halk kopogás hallatszott a túloldalról.

Nem sikoly, nem kiáltás, csak három lassú kopogás.

És aztán csend.

Nem tudom, meddig álltam ott. Végül az ajtó magától megmozdult – és én kirohantam. Nem néztem vissza.

Amikor a férjem hazajött, nem találta a dobozt. És esküszöm, hogy a garázsnak az a sarka, ahol kerestem, üres volt. Mintha soha semmi sem lett volna ott.

De néha, amikor elsétálok mellette, úgy érzem, mintha valaki figyelne a sötétből. És hogy a kulcs, amit a polcon hagytam, mindig egy kicsit másképp van elfordítva.