Egy átlagos fiú volt. Nevetett, futott, szerette az autókat, a képregényeket és a karamellás fagylaltot. Ha valaki találkozott volna vele az utcán, soha nem találta volna ki, hogy kis testét egy olyan betegség pusztítja, amely ellen nincs biztos út. A kilencéves Matějnek halálos rákja volt. Az orvosok már nem a gyógyulásról beszéltek, csak az időről – a még hátralévő rövid napokról.

A szülei úgy döntöttek, hogy minden egyes napot ajándékba adnak. Minden reggel mosolyogva kezdődött, minden este egy mesével, pedig tudták, hogy ez csak egy vékony védekezés az elkerülhetetlen ellen. Csend volt a házban, amit csak az ismer, aki számít a veszteségre, mégis próbál bátornak látszani.

Matěj furcsán nyugodt volt. Nem kérdezte, miért pont ő az. Talán többet tudott, mint a felnőttek gondolták. Gyakran kívánt az ablaknál ülni, kinézni és nézni, ahogy a fák levelei a szélben lengedeznek. Azt mondta, hogy odakint még minden él, és ez elég volt neki.

Egy nap az orvos meglátogatta otthon. Halkan, szinte suttogva beszélt a szüleivel. Amikor elment, az anyja az ágy mellett ült, és a fia haját simogatta. Matej nagy, kimerült szemekkel nézett rá, és megkérdezte: „Anya, kívánhatok valamit, ami már nem fog valóra válni?”

Az anyja elmosolyodott, bár az ajkai remegtek. „Bármely kívánság valóra válhat, ha megtalálod a megfelelő okot” – válaszolta.

A fiú egy pillanatra elhallgatott. Aztán azt mondta: „Nem akarok ajándékokat. Nem akarom, hogy bárki sírjon, amikor lefekszem.”

A mondat visszhangként motoszkált az elméjében. Nem tudta, mit mondjon. Amikor este elaludt, a nővére, Anička – két évvel fiatalabb, lófarokkal és egy plüssmackóval a karjában – odabújt hozzá. Szorosan megölelte, ahogy a gyerekek tudják, félelem nélkül, ok nélkül, csak tiszta szeretettel.

A szülők az ajtóban álltak. Nézték, ahogy gyermekeik egymás mellett fekszenek, és tudták, hogy ez az utolsó alkalom. A levegő nehéz és csendes volt. A falon lévő óra lassan ketyeg, mintha még az idő is félne továbblépni.

Matěj elmosolyodott. Letette a húgát a párnára, ránézett a szüleire, és halkan mondott tíz szót, amelyekre életük végéig emlékezni fognak:

„Ne aggódj, anya, apa… Mindig Aničkával leszek.”

Aztán lehunyta a szemét. Légzése lassan lelassult, és a világ egy pillanatra megállt.

Anyja letérdelt mellé, megfogta a kezét, és érezte az ujjai között maradt melegséget, amely gyorsabban tűnt el, mint szerette volna. Apja mögötte állt, szótlanul. Sírás helyett csak csend volt – egy csend, amely több fájdalmat hordozott, mint bármilyen sikoly.

Másnap reggel a ház egy másik világra ébredt. A gyerekek nevetés helyett csak a függönyök susogása hallatszott egy nyitott ablakban. És mégis, amikor Anička később azt mondta, hogy éjszaka érezte, hogy valaki fogja a kezét, a szülei tudták, hogy Matĕj teljesítette utolsó kívánságát.

A történet hamarosan elterjedt. Nem a könnyek miatt, amiket okozott, hanem az erő miatt, amit hordozott. A kisfiú, akinek minden joga megvolt a félelemre, úgy döntött, hogy inkább mások fájdalmát csillapítja. Kilencéves korában megértett valamit, amit sokan soha nem fognak fel életükben – hogy a szerelem erősebb a halálnál, ha az utolsó lélegzetedig ragaszkodsz hozzá.

A szülei még mindig jelen időben beszélnek róla. Azt mondják, hogy Matĕj nem tűnt el. Csak egy másik helyre távozott – ahol már nem fájdalmasan lélegzik, hanem ahol lenéz és vigyáz a húgára, ahogy ígérte.

És talán ezért cseng még mindig az utolsó tíz szava: csendes, egyszerű, de erősebb, mint maga a halál.