Nugget nem mindennapi csirke volt. A remény szimbóluma volt. Egy apró, sárga csoda, aki visszahozta a mosolyt egy fiú arcára, aki elfelejtette, hogyan kell nevetni.

Amikor az édesanyja tavaly meghalt, a házunk elcsendesedett. Minden reggel hallgattam, ahogy megpróbálom felébreszteni a fiamat, de csak a csend válaszolt. Nem volt „jó reggelt, anya”, semmi nevetés, csak egy üres, távoli pillantás. Az étel nem érdekelte, a barátai nem jöttek. Olyan volt, mint egy kis szellem, aki a nap folyamán bolyong cél nélkül.

És akkor, egy májusi reggelen, ez a furcsa teremtmény megjelent az udvaron – egy kicsi, rongyos csirke, amely alig állt a lábán. Nem tudtuk, honnan jött. Nedves volt, remegett, de élet volt a szemében. És az ő szemében – egy örömvillanás.

„Anya, megtarthatom?” – kérdezte hetek óta először, a hangja ismét a sajátjáé lett.

Attól a pillanattól kezdve elválaszthatatlanok voltak. Mazsola mindenhová követte. Amikor kint ült, a lány a lábához ült. Amikor olvasott, a lány a könyv szélére pisilt. És amikor elaludt, a lány a párnájára ült. Minden nap megetette, megtanította a nevére reagálni, beszélt hozzá. Újra nevetett.

Minden jobbra fordult – míg egy reggel Mazsola eltűnt.

Hétfő volt. Pontosan emlékszem rá, mert aznap esett az eső, és mezítláb szaladgált a kertben, a nevét kiabálva, a víz összekeveredett a könnyeivel. Egész nap kerestük. Csak apró mancsnyomokat találtunk a kerítés mellett és néhány tollat.

Aznap este elaludt egy Mazsola fotóval, amit a telefonomról nyomtatott ki. Úgy tartotta a kezében, mintha közel tarthatná magához.

És aztán elérkezett a reggel.

Megdermedtem, amikor kinyitottam az ajtót. A fészer és a kerítés közötti sikátorban Mazsola állt. Koszos, néhány karcolással, de él. És egy piros szalag volt a lábán.

Hívtam, és futva jött. Abban a pillanatban, hogy meglátta, felderült az arca. Felkapta a karjába, szorosan magához ölelte, és egyre csak ismételgette: „Megtaláltalak, megtaláltalak, kislány.”

De aztán észrevettem a szalagot. És rajta… egy kis fémcímke volt.

Ez állt rajta:

„Köszönöm, hogy szereted. Visszatért oda, ahová való. – A Hillview Farm szomszédai.”

Megdermedtem. A Hillview Farm néhány mérföldnyire volt. Emlékszem, hogy hallottam róla – néhány hete írták a helyi újságban, hogy eltűnt a fiatal csirkéjük.

Felnéztem a fiamra. Szorosan ölelte Nuggetet, fejét a tollaiba temette, és a szemében visszanyerte azt a békét, amit oly régóta hiányolt.

Abban a pillanatban döntöttem. Nem fogom elmondani neki.

Nem tudom, hogyan került vissza. Talán megtalálták, talán hazahozták. Lehet, hogy tényleg egyedül ment haza. De azt tudom, hogy az a kismadár mentette meg a gyerekkorát. Hogy emlékeztette arra, hogy milyen a szerelem, milyen az íze a nevetésnek, és milyen az élet hangja.

És ha ez azt jelenti, hogy valaki odakint elvesztette a csirkéjét, akkor remélem, hogy neki is megtörténik a csodája. Mert a miénk neve Mazsola.