A rendőrkapitány temetése volt. Az egész város összegyűlt, hogy búcsút vegyen attól a férfitól, aki egész életét mások védelmének szentelte. Huszonöt év szolgálat, tucatnyi megoldott bűnügy, megmentett életek, a kollégák és a szomszédok tisztelete. Soha nem kereste a hírnevet, mégis mindenki becsülte.

Az első sorban ott állt a felesége, a két gyermeke – és közöttük egy különleges vendég: egy idős német juhászkutya, Bella. Ő nem volt közönséges kutya. Társa volt a szolgálatban, a járőrözéseken, az éjszakai akciókban, a hosszú, álmatlan műszakokban. Tíz évet töltöttek együtt, és kapcsolatuk több volt, mint munka – családdá váltak.

Amikor a koporsót lassan leengedték a sírba, Bella csendben ült mellette, fejét lehajtotta, és szemében mély szomorúság tükröződött. Nem mozdult, mikor a pap beszélt, nem ugatott, nem vonított. Csak nézte gazdáját – az utolsó alkalommal.

Aztán, amikor a koporsó fedelét végleg lezárták, valami váratlan történt.
Bella hirtelen felemelte a fejét, halk nyüszítést hallatott, majd egyetlen hatalmas ugrással a koporsóra vetette magát. Az emberek döbbenten hátráltak. A kutya mozdulatlanul feküdt a fedélen, csupán halkan sírdogált – könnyek gördültek le az arcán. Néhányan megpróbálták óvatosan felemelni, de ő tiltakozott, lihegett, és a teste remegett.

– Hagyjátok – mondta halkan az özvegy. – Hagyjátok, hadd búcsúzzon el.

A temetőre csend borult. Bella azonban újra hangot adott – ezúttal másként. Élesebben, kétségbeesetten, mintha jelezni akarna valamit. A mancsaival a koporsó fedelére nyomódott, és ekkor az egyik férfi, aki közel állt, észrevett valamit.

– Nézzétek! – kiáltotta. – A fedél… megmozdult!

Először senki sem hitt neki. De aztán mindenki látta: a fedél valóban enyhén remegett. Az egyik rendőr odasietett, letérdelt, és a fülét a koporsóra szorította.
– Istenem… – suttogta. – Hallom a lélegzetét!

Zűrzavar tört ki. A temetkezési vállalkozó remegő kézzel kezdte leszedni a csavarokat. Mindenki hátralépett, a levegő megfagyott. Amikor végül felnyitották a fedelet, egy halk sóhaj hallatszott. A test megmozdult. A kapitány mellkasa lassan emelkedett, majd kinyitotta a szemét.

Élt.

A mentők perceken belül a helyszínre érkeztek. Az orvosok később elmondták, hogy ritka állapotról volt szó – mély letargiáról, amelyben a szív és a légzés szinte leáll, így a férfit tévesen halottnak nyilvánították. Ha Bella nem lett volna ott, senki sem vette volna észre, hogy még él.

A kapitány néhány napot kórházban töltött. Amikor magához tért, az első szava ez volt:
– Hol van Bella?

Az orvosok megengedték, hogy a kutya meglátogassa. Amint meglátta gazdáját, odaszaladt az ágyhoz, és megnyalta a kezét. A személyzet könnyeivel küszködött.

– Amikor a halál és az élet határán voltam – mondta később a kapitány –, csak egy dolgot éreztem: Bella melegét.

Történetük bejárta az egész országot. Az emberek a kutyahűség példájaként emlegették Bellát. Iskolákban mesélték el a történetet, gyerekek rajzolták őt, a városban pedig kis bronzszobrot állítottak neki – egy kutyát ábrázol, amint a koporsón fekszik, szemében szeretet és fájdalom.

A kapitány felépülése után nyugdíjba ment. Úgy döntött, életét ezentúl a mentőkutyák kiképzésének szenteli. Minden évben, ugyanazon a napon, elvitte Bellát a temetőbe – hogy virágot vigyen azoknak az állatoknak, akik emberéleteket mentettek.

Bella tizennégy éves koráig élt. Utolsó éveit gazdája lábánál töltötte, aki soha nem feledte, hogy a kutyája szó szerint visszahozta őt az életbe.
A sírkövén mindössze ennyi áll:
„Itt nyugszik Bella – a kutya, aki visszahozta gazdáját a halálból.”