Ilja, egy hatéves, szeplős, örökké kíváncsi kisfiú, észrevette elsőként a furcsaságot. A part homokján, alig pár lépésnyire a víztől, vastag, nedves kötél feküdt. Úgy tűnt, mintha a folyó sodorta volna oda. Az egyik vége a vízbe merült, a másik pedig a fiú lábai előtt hevert.

– Nézzétek! – kiáltotta Ilja izgatottan. – Mi van, ha ez valami kincshez vezet?
– Ne nyúlj hozzá! – szólt rá Sása, a legidősebb. – Lehet, hogy csak szemét… vagy csapda!
– Vagy egy titok – nevetett Ilja, de hangja inkább remegett, mintsem bátor volt.

A kisfiú mégis lehajolt, és megfogta a kötelet. Nedves volt, hideg és nehéz. Ahogy meghúzta, érezte, hogy a másik végén valami visszatartja. Mintha valami nagy, súlyos dolog rejtőzne a víz alatt.
– Segítsetek! – kiáltotta.
De senki sem mozdult. A többiek hátráltak, némelyikük elsápadt, mások idegesen kuncogtak.

– Hagyd abba! – mondta Sása újra, de Ilja nem engedett.
– Csak tudni akarom, mi ez – felelte, és újra megrántotta a kötelet, most erősebben. A víz fodrozódni kezdett, a felszínről sáros buborékok törtek fel, és a levegőben furcsa, dohos szag terjengett.

A következő pillanatban valami megmozdult. A mélyből egy sötét, nehéz alak kezdett emelkedni. Először úgy tűnt, mintha csak egy nagy faág lenne, de aztán Ilja meglátta a karokat – vékony, sápadt karokat, amelyek lassan lebegtek a vízben. Majd egy fej bukkant ki. A haját hínár és sár fedte, az arca fehér volt és duzzadt, a szemei lehunyva.

Ilja elengedte a kötelet, és sikoltva hátrált. A test lassan megfordult, és arccal a sekély vízbe zuhant. A fiú néhány másodpercig mozdulatlanul állt, aztán rohanni kezdett. A szíve vadul vert, a torkát égette a levegő.

A többiek az erdő szélén várták.
– Mi volt az?! – kérdezte Sása remegő hangon.
– Egy ember… – suttogta Ilja. – De… halott.

A fiúk hazaszaladtak, és elmondták a történteket a szüleiknek. A felnőttek először nevetve legyintettek, de amikor meglátták Ilja sápadt arcát, már nem mosolyogtak. Egy óra múlva három férfi, köztük egy rendőr, fáklyákkal és lámpákkal tért vissza a folyóhoz. A kötél még mindig ott feküdt, de a vége elszakadt.

– Nincs itt semmi – mondta a rendőr. – Valószínűleg csak egy zsák vagy valami szemét volt.
De Ilja tudta, hogy nem így van. Az a sápadt arc, az a hideg kéz örökre beleégett az emlékeibe.

Aznap éjjel nem tudott aludni. Amikor becsukta a szemét, újra és újra látta a testet, ahogy lassan felemelkedik a vízből. A kötelet is érezte a kezében – hidegen, csúszósan, mintha még mindig hívná.

Három nappal később a folyó szintje csökkent. A halászok pár kilométerrel lejjebb egy férfi holttestét találták meg. A csuklóján vastagon tekergett ugyanaz a kötél. Senki sem tudta, ki volt. A zsebében egy rozsdás medált találtak, benne egy papírdarabot, rajta egyetlen szóval: „Várok.”

Azóta a faluban senki sem engedi a gyerekeket a folyó közelébe. Azt mondják, ha alkonyatkor arra jársz, a víz néha megmozdul, mintha valaki a mélyben újra meghúzná azt a kötelet. És ha sokáig hallgatózol, hallani lehet valamit – halk csobbanást, mintha valaki még mindig próbálna feljutni a felszínre.

A folyó csendes, de a csendje már nem békés. Olyan, mint egy figyelmeztetés. Senki sem tudja, honnan jött az a kötél, sem kinek a keze tartotta. De a parton néha még most is látnak valamit – nedves lábnyomokat a homokban. És mellettük… egy darabot a régi, elszakadt kötélből.