Az ajtó halkan becsukódott mögötte. Michael Whitmore, elegáns öltönyben, aktatáskával a kezében, aznap két órával korábban ért haza a tervezettnél. Csak egy dolgot akart: meglepni a kislányát, Emilyt.

A házban szokatlan csend honolt. Nem hallatszott se nevetés, se a megszokott zene, amit Emily mindig hallgatott. Csak a távoli, halk vízcsobogás.

Michael lassan végigsétált a folyosón, majd benyitott a konyhába – és ott földbe gyökerezett a lába.

Gloria, a házvezetőnő, akiben évek óta vakon megbízott, a mosogató mellett állt. Egy apró üvegcséből kékes folyadékot öntött egy átlátszó tálba, amely furcsán csillogott a lámpafényben. Előtte állt Emily – mozdulatlanul, némán, kezét a tál szélén nyugtatva.

– Gloria? – szólalt meg Michael halkan, de hangjában valami fojtott, fenyegető erő vibrált.

A nő összerezzent. Az üveg majdnem kicsúszott a kezéből. – Uram… Ön… Ön már itthon van? – dadogta, miközben gyorsan a háta mögé rejtette az üveget.

Michael közelebb lépett, tekintete jéghideg volt. – Mit csinálsz a lányommal?

Gloria elsápadt. – Ez csak… csak egy megtisztító szertartás, uram – hebegte. – Emilynek rossz álmai voltak, azt mondta, fél. Segíteni akartam neki.

– Szertartás? – ismételte Michael, majd kikapta a nő kezéből az üveget. A folyadék a fényben különösen megcsillant – mintha apró szikrák lebegtek volna benne. – Honnan szerezted ezt?

Gloria hallgatott. Csak lesütötte a szemét, és reszkető hangon suttogta: – Onnan, ahová a lányát soha nem kellett volna küldenie…

Emily ekkor felsírt. Michael azonnal odaugrott, karjaiba zárta, és rémülten érezte, hogy a gyerek bőre jéghideg.

A házban hirtelen kialudtak a fények. A szél süvített, mintha maga az éjszaka tört volna be az ajtón.

Michael ekkor értette meg: ez az este nem a hazatérésről szól… hanem valami sokkal sötétebbről, ami már régen elkezdődött.