Van valami a régi fotókban, ami több mint emlék. Egyetlen kép, és máris ott vagy újra a poros utcán, ahol a házak előtt kempingszékeken ültek a szomszédok, a levegőben frissen sült lángos illata terjengett, és a gyerekek kazettás magnót cipeltek a vállukon. A „Love is…” rágó papírját gyűjtöttük, és a szívünkben még hittünk abban, hogy a jövő jobb lesz – mert mi voltunk a ’80-as évek gyerekei.

Nem volt internet, nem volt okostelefon, és mégis minden percünk tele volt élettel. A barátokat nem a képernyőn láttuk, hanem az udvaron. Az üzeneteket nem chatben küldtük, hanem papírfecnin, amit a tanár ne lásson. A legnagyobb kincsünk pedig egy kazetta volt, amit a rádióból vettünk fel – tele reklámzajjal, elharapott mondatokkal, de a miénk volt.

Emlékszel még, milyen érzés volt, amikor a tévében megszólalt az „Antenna TV” főcímzenéje, és tudtad, hogy este jön a Dallas vagy a Linda új epizódja? A nappaliban fából készült tévé búgott, és ha valaki elment a képernyő előtt, a kép pár másodpercre eltorzult. A távirányító? Az te voltál. „Fiam, kapcsold át a másik csatornára!” – és már rohantál.

A ruhák harsányak voltak, a frizurák még inkább. Mindenki próbált egy kicsit Madonna, Michael Jackson vagy éppen Cserháti Zsuzsa lenni. A menőség mércéje az volt, ki tudott külföldi farmerhez jutni, és kinek volt „walkmanje”, amit féltve őrzött, mint valami szent relikviát. A kazetta recsegett, az elem gyorsan lemerült, de az érzés, hogy zenét hallgatsz, miközben sétálsz a világban, leírhatatlan volt.

És ott voltak az utcai játékok. A gumizás, a hinta, a flipper a presszóban, a pöttyös labda, ami mindig valahol a kerítés másik oldalán landolt. Ha este lett, nem posztokat néztünk – csillagokat. A legfényesebbre azt mondtuk: „Ott laknak az angyalok.”

A ’80-as évek nem csak egy korszak volt – hangulat. A várakozás izgalma, amikor a szüleid külföldről hoztak egy doboz „After Eight”-et vagy egy új VHS-kazettát, amin néha fél film után kezdődött valami teljesen más. Az áramkimaradások idején gyertyafény mellett beszélgettünk, és nem éreztük, hogy bármit is elveszítettünk. Mert minden megvolt: egymás.

Ha ma ránézel egy régi, megsárgult fotóra, és meglátod rajta saját magad gyerekként, talán furcsán megdobban a szíved. Nem a nosztalgia miatt, hanem mert tudod: akkor még nem kellett rohanni. Nem számított, hány lájk jön, mennyi pénzt keresel, milyen autód van. Elég volt egy nyári délután, egy fagyi, egy bicikli, és a barátaid nevetése.

A ’80-as években megtanultunk örülni az apróságoknak. Egy új rágónak, egy kazettaborítónak, egy napnak, amikor nem kellett esernyőt vinni. Talán ezért is hat ránk ma olyan erősen minden apró részlet abból az időből. Mert azok a pillanatok igazak voltak. Nem szűrőn át, nem retusálva – csak úgy, ahogy történtek.

És ha ma valaki megmutat egy fotót, amin egy csapat gyerek ül a padon, a háttérben egy Trabi vagy egy régi Csepel bicikli, talán elmosolyodsz. Mert tudod, hogy ott, abban a képkockában, benne van az egész gyerekkorod. A naiv hit, a szabadság illata, és az a különös béke, amit csak azok érezhetnek, akik átélték a ’80-as éveket.

Egy fotó, egy emlék, és hirtelen újra ott vagy.
A kezedben a kazettás magnó, a szádban egy „Love is…” rágó, a füledben a nyár zaja, és a szívedben valami, amit már nem lehet visszahozni – csak újra átélni.

És talán ez a fotó, ez az érzés, ezért lett egy egész korszak igazi szimbóluma.
Mert nem csak a múltat mutatja – hanem azt is, kik voltunk, mielőtt a világ felgyorsult.