1986 tavaszán Hallstead megye történelmét egy olyan esemény jellemezte, amely az amerikai középnyugat egyik legnagyobb megoldatlan rejtélyévé vált. Egy hideg áprilisi tavaszi reggelen egy kis sárga iskolabusz hagyta el a Hallstead Általános Iskolát. A busz fedélzetén tizenöt, kilenc és tizenegy év közötti gyermek és tanáruk, Margaret Delaney kisasszony utazott. Úti céljuk a Morning Lake közelében volt, ahol a diákoknak egy napot kellett volna szabadtéri tanulással tölteniük. De a busz soha nem érkezett meg. És még évtizedekkel később sem tudta senki, mi történt.

Amikor a busz eltűnt, azonnal megkezdődött a keresés. Rendőrség, tűzoltók, katonaság és több száz önkéntes kutatták át a környező utakat, erdőket és mocsarakat. Helikopterek repültek a felettük, és hetekig tómerüléseket végeztek. De a busznak semmi nyoma nem volt. Sem keréknyomokat, sem törmeléket, sem személyes tárgyat nem találtak. Mintha az egész csoport eltűnt volna. A hatóságok később hivatalos nyilatkozatot adtak ki, miszerint „a legvalószínűbb ok egy földcsuszamlás vagy vízbe esés okozta közlekedési baleset volt”. Bár a közvélemény szkepticizmussal fogadta ezt az elméletet, bizonyítékok nélkül lehetetlen volt mást mondani.

A gyerekek szülei soha nem adták fel. Minden évben csendes virrasztást tartottak az iskola előtti emlékkőnél. A helyi újságokban cikkek jelentek meg az eltűnt diákok és Miss Delaney emlékére. De a város lassan elcsendesedett. A Morning Lake-et benőtte a nád, az utak mohássá váltak, és az emlék mítoszsá változott. Az emberek elkezdtek beszélni egy „szellembuszról”, amely a ködben jelent meg, vagy a gyerekek hangos nevetéséről, amelyet éjszaka az erdő mélyéről lehetett hallani.

Aztán, majdnem négy évtizeddel később, megtört a csend.

A múlt héten egy építőipari cég egy ipari területen dolgozott a régi 17-es út közelében. A rutinszerű földmunkák során a munkások valami fémesre bukkantak mélyen a föld és a gyökerek rétegei alatt. Először azt hitték, hogy egy régi ciszterna vagy gép. Amikor azonban rozsdás sárga festékre és az ablakok határozott körvonalaira bukkantak, kihívták a rendőrséget.

Ami a föld alatt előbukkant, olyan volt, mint egy hátborzongató visszatekintés a múltba – egy tökéletesen megőrzött iskolabusz, csak rozsda és moha borította. Bent hátborzongató csend uralkodott. Az ülések pontosan úgy voltak, mint régen. Többen még mindig be voltak kötve a biztonsági övvel. A padlón egy apró műanyag uzsonnásdoboz hevert, amelyre Lydia S. neve volt ragasztva – egy név, amely szintén szerepelt az eltűnt személyek listáján. A lépcső mellett egy gyerekcipőt találtak, moharéteggel borítva, mintha évtizedek óta ott lett volna.

De egyetlen holttest sem volt bent. A busz üres volt. Nem voltak csontok, semmi küzdelem nyoma. Csak por, penész és egy csendes tér, amely inkább egy gondosan lezárt sírboltra, mint egy roncsra hasonlított. A műszerfalon, összeragasztva, egy kézzel írott diáklista hevert – a tinta már halványult, de a nevek olvashatók voltak. Alatta pedig egy piros filctollal írt mondat:

„Nem értünk el a Morning Lake-hez.”

A buszt vizsgáló helyszínelő csapat megdöbbent. A jármű belseje gyakorlatilag ép volt, de a környező talaj sem mutatott mozgásra, összeomlásra vagy balesetre utaló jeleket. Úgy tűnt, a buszt szándékosan temették el a föld alatt, mintha valaki el akarta volna rejteni.

Helytörténészek felidézték, hogy a környéken valaha egy régi bánya volt, amelyet földcsuszamlások miatt zártak be. Egyesek azt feltételezték, hogy a buszt egy régi alagút nyelhette el, és fokozatosan befedhette. Mások úgy vélték, hogy valami sokkal sötétebb dolog történt. A hétvége óta a kerületben keringő legvadabb elméletek egyike az, hogy a tanár testvére egy titkos kormányzati projekten dolgozott, és a busz azon a napon tűnt el, amikor a szokatlan elektromágneses aktivitást jelentették.

A rendőrség szűkszavú volt. A dokumentumokból csak annyit tudunk, hogy a buszt további vizsgálat céljából biztonságos létesítménybe szállították. Az eltűntek családjait hivatalosan tájékoztatták, hogy „a nyomozás és a DNS-összehasonlítás folyamatban van”. Emberi maradványokat azonban még nem találtak.

Hallstead megye polgármestere ezt mondta:
„Mintha egy évek után felszakadt seb tátongott volna, ami soha nem gyógyult be. Mindannyian a családokkal vagyunk. Reméljük, végre válaszokat tudunk adni nekik.”

És mégis, miközben a hatóságok a tudományról és az elemzésről beszélnek, a város lakói úgy érzik, hogy az igazság valahol a logikán túl van. Vannak, akik esküsznek, hogy a felfedezés másnapi éjszakáján gyerekeket hallottak nevetni az erdőben. Mások azt állítják, hogy furcsa ózonszag árad a felfedezés helyszínéről.

Akár tragédia, akár kísérlet, akár valami felfoghatatlan dolog volt, egy dolog biztos: harminckilenc év után Hallstead megye ismét egy soha véget nem érő rémálomra ébredt.

A helyi legenda szerint egy busz néha hajnal előtt egy elhagyatott úton halad. Egy nő sziluettje és egy gyermek arca villódzik az ablakokon keresztül, némán figyelve egy olyan világot, amely már rég elfelejtette őket. És talán ezért hangzik ma még baljósabban az utolsó mondat, piros filccel írva, mint akkor:

„Soha nem értünk el a Morning Lake-hez.”