Egy szürke, hideg őszi délutánon a templom harangjai lassan elhaltak a ködben, mint egy távoli, fáradt lélegzet. Anna fekete ruhájában, megtört lélekkel térdelt a férje koporsója mellett. A gyertyák halvány lángjai táncoltak a templom falán, és a gyász csendje úgy borult a teremre, mint egy sűrű takaró. Mindenki tudta, hogy ez a pillanat lesz Anna életének legnehezebb perce. A férfi, akit mindennél jobban szeretett, ott feküdt előtte — mozdulatlanul, élettelenül. Vagy legalábbis mindenki ezt hitte.

A pap halk imát mormolt, a rokonok lehajtott fejjel álltak, amikor hirtelen valami furcsa nesz törte meg a csendet. Először senki sem figyelt rá — a gyertya sercegése, a pad recsegése, talán csak a képzelet játéka. De aztán Anna meghallotta újra. Halk, tompa koppanás. Aztán még egy. A koporsó belsejéből jött.

A nő szíve kihagyott egy ütemet. Minden szem rászegeződött. Az emberek megdermedtek, a pap kezéből majdnem kicsúszott a feszület. A gyertyák lángja megremegett, mintha a levegő is megfagyott volna. És akkor az történt, amit senki sem mert volna elhinni: a koporsó fedele lassan, nyikorgó hanggal megmozdult.

Anna felsikoltott, és hátratántorodott. Az egyik rokon, egy idős férfi, keresztet vetett, míg mások csak álltak, némán, a döbbenettől bénultan. A koporsó fedele félreesett, és a férfi — akit néhány napja már eltemetettnek hittek — lassan, nehézkesen felült. A szemei üvegesek voltak, arca sápadt, de lélegzett.

A templomban kitört a káosz. Volt, aki menekülni próbált, mások imádkozni kezdtek. Anna azonban nem mozdult. Nézte a férfit, akinek arcát ezer éjszakán át simogatta álmában, és most ott volt előtte — visszatérve a halálból. A férfi suttogni próbált, de csak rekedt hang tört fel a torkából.

Később az orvosok elmagyarázták: a férfi ritka állapotban, úgynevezett katalepsziás kómában volt, amelyben a test minden életjelet elveszít, mintha meghalt volna. Az orvosi vizsgálat hibázott, a férfit halottnak nyilvánították, pedig a szíve gyengén, de még vert. A hideg levegő és a koporsó zárt tere azonban felébresztette.

A történet bejárta az egész várost, majd az országot is. A temető dolgozói, a pap, sőt még a rendőrség is kihallgatta Annát és férjét, mert volt, aki szerint ez nem lehetett véletlen. Egyesek azt suttogták, hogy a férfi maga rendezte meg a saját halálát — egy biztosítási csalás vagy szerelmi bosszú miatt. Mások viszont hitték, hogy ez valóságos csoda volt, egy isteni jel.

Anna azonban nem foglalkozott a pletykákkal. Napokon át ült a férje ágya mellett, míg az orvosok a kórházban kezelték. Nézte az arcát, és próbálta elhinni, hogy tényleg visszatért hozzá. De valami megváltozott benne. A férfi más volt. Szeme mélyén egy különös hidegség bujkált, amit korábban sosem látott. Néha, mikor elaludt mellette, úgy érezte, valaki figyeli. És egyszer, mikor felriadt, látta: a férfi nyitott szemmel nézte őt — mozdulatlanul, hangtalanul.

Az emberek azt hitték, a történet boldog véget ért, de Anna sosem mesélte el, mi történt azután. Csak annyit mondott: „Az az ember, aki visszatért, már nem az volt, akit eltemettem.”

Hónapokkal később a házuk ismét üres lett. A férfi eltűnt nyomtalanul. A rendőrség semmit sem talált — mintha a föld nyelte volna el. A szomszédok szerint Anna gyakran járt ki a temetőbe, ugyanarra a sírra, amelyet egykor a férjének ástak. És néha hallani lehetett, ahogy halkan beszél valakihez a sírkő előtt.

Hogy kihez, azt soha senki nem tudta meg.

De azóta is azt beszélik a városban, hogy a hideg őszi estéken, amikor a köd beborítja a templomot, néha látni lehet egy fekete ruhás nőt, amint térdre borul egy üres sír előtt, és a levegőben halk suttogás hallatszik:
„Miért jöttél vissza?”

A temetés, amelyről az egész város beszélt, sosem ért véget igazán.