– Tíz év múlva, szenteste, a Times Square-en. Ott leszek – mondta Sally halkan, és Peter a tekintetében ott látta a teljes bizonyosságot. A szavak egyszerűek voltak, mégis súlyosak, mint egy szikla, ami örökre a szívébe vésett. Peter bólintott, szíve tele reménnyel és bizonytalansággal egyszerre.
Az évek lassan múltak. Mindenki másképp élte az életét. Peter keményen dolgozott, utazott, városról városra repült, de a szívében mindig ott élt az a kép, az a pillanat, amikor Sally kezét fogta a bál fényében. Nap mint nap azon töprengett, vajon hol lehet, mit csinál, vajon ő is gondolt-e arra, amit ők ketten akkor éreztek.
Eltelt tíz év. A világ változott, a városok átalakultak, emberek jöttek és mentek az életében, de a szíve mindig tartotta az ígéretet. Most Peter ott állt New York ünnepi forgatagában, a Times Square zsúfolt utcáin, a fények és reklámtáblák szivárványos kavalkádjában. Az emberek nevetve sétáltak, hópelyhek hullottak, az ünnepi dallamok hangja minden irányból betöltötte a teret. Ő viszont nem látta a fényeket, nem hallotta a zenét; minden figyelmét egyetlen dolog kötötte le: a sárga esernyő, amit Sally megígért, hogy az lesz a jel, amely alapján felismeri őt.
Az órák lassan teltek, Peter szíve egyre hevesebben vert. Minden sarkon megállt, minden járókelőt megnézett, minden mozdulatot figyelt. „Hol lehet? Mi van, ha valami közbejött? Mi van, ha nem jön el?” – zakatoltak a gondolatai. A tömeg kavargott körülötte, mindenki sietett, de ő szinte mozdulatlanul állt, szeme a távolba meredve, várva azt a jelzést, amit tíz évvel ezelőtt kaptak.
És akkor, a tömegben, valaki felé indult. Nem Sally volt. Egy tízéves kislány állt meg előtte, kezében ott tartva a sárga esernyőt. Peter elakadt a lélegzete. A gyerek halványan mosolygott, apró ujjai szorosan markolták az esernyőt, mintha tudná, milyen fontos pillanatot ad át.
– Maga Peter? – szólalt meg halkan, de határozottan.
A férfi bólintott, de nem jött ki hang a torkán. A kislány folytatta:
– Anyukám azt mondta, ha eljön a nap, és nem tud itt lenni, én adjam át magának ezt az esernyőt. Hogy ne feledje: mindig tartotta a szavát.
Peter lassan átvette az esernyőt a gyermektől, és abban a pillanatban olyan érzés kerítette hatalmába, mintha újra ott lenne a bál fényében, Sally kezét fogva, a zene ritmusára ringatózva. Bár az élet másképp alakította sorsukat, az ígéret végül teljesült – csak éppen másképp, mint azt valaha elképzelte.
A kislány rámosolygott, majd halkan elsétált. Peter pedig állt ott, az ünnepi forgatag közepén, a kezében a sárga esernyővel, és tudta, hogy az emlék, az ígéret és az érzés örökre vele marad. A város fényei ragyogtak körülötte, a hó lassan hullott, és minden olyan volt, mintha a világ egy pillanatra megállt volna, hogy tisztelegjen a múlt, a remény és az el nem feledett ígéret előtt.