A férfi a repülőtér felé tartott autójával. Gondolatai már a közelgő tárgyalás körül forogtak. Az órájára pillantott – nem volt sok ideje. A sofőr kissé gyorsított, hogy biztosan időben odaérjenek. Ám egy hirtelen kanyar után olyasmi történt, ami mindent megváltoztatott.
Az út szélén egy nő állt. Nem volt rajta esőkabát, ruhája teljesen átázott. Karjában egy kisgyermeket szorított, aki nyilvánvalóan fázott és remegett. Az anya próbálta betakarni őt saját testével, de hiába. Az eső könyörtelenül csapott rájuk.
A férfi egy pillanatra elfordította a fejét, mintha nem akarná látni a jelenetet. Megtehette volna, hogy egyszerűen továbbhajt – végül is sietett, és fontos dolga volt. De valami belülről, a lelkiismerete, nem engedte. Szíve hevesebben kezdett verni. Egy belső hang azt súgta neki: „Állj meg! Ez nem véletlen, hogy most látod őket.”
– Álljunk meg – szólt röviden a sofőrnek.
Az autó fékezett, és ő kiszállt. Az eső azonnal eláztatta az öltönyét, de nem törődött vele. Lassan odalépett a nőhöz.
– Jó napot. Miben segíthetek? Miért áll itt egyedül ezzel a gyönyörű gyermekkel ilyen időben? – kérdezte óvatosan.
A nő tekintete tele volt félelemmel és kétségbeeséssel. Szemei vörösek voltak a sírástól.
– Nincs hová mennünk – suttogta. – A férjem miatt kerültem ebbe a helyzetbe, elveszítettünk mindent. Nem tudom, mi lesz velünk.
A férfi hallgatott néhány másodpercig. Tudta, hogy most döntenie kell. Egy pillanat alatt mérlegelte az életét: az üzleti találkozót, a repülőt, az időt… de semmi sem tűnt fontosabbnak, mint az a pillanat, amit most élt át.
Habozás nélkül elővette a kulcsait a zsebéből. A nő kezébe nyomta őket, és a sofőrhöz fordult.
– Vigye őket az én lakásomba. Gondoskodjon róluk, biztosítson mindent, amire szükségük van, amíg vissza nem térek az utamról. Ez most a legfontosabb feladat.
A sofőr meglepődött, de nem kérdezett semmit. Segített a nőnek és a gyermeknek beszállni az autóba. A kisgyermek szorosan kapaszkodott az anyjába, mintha félt volna, hogy újra elveszik tőle a biztonságot. A férfi egy pillanatra utánuk nézett, majd visszaült a kocsiba, és elindult a repülőtér felé.
Az út hátralévő részén csend volt. A férfi gondolatai folyton visszatértek a nő és a gyermek alakjához. „Ki lehetnek ők? Miért pont most sodorta őket elém a sors?” – kérdezte magától újra és újra.
Két hét telt el. A férfi visszatért hosszú üzleti útjáról. A gép landolása után azonnal hazaindult. A szíve hevesebben vert, mint máskor. Kíváncsi volt, vajon mi történt a nővel és a gyermekkel, akiket befogadott.
Amikor megérkezett a lakáshoz, furcsaságot vett észre. Senki sem nyitott ajtót, pedig tudta, hogy otthon kellene lenniük. Óvatosan lenyomta a kilincset – az ajtó résnyire nyitva volt.
Belépett, és a csend szinte nyomasztó volt. A nappaliban halvány fény szűrődött ki az egyik szobából. Lassan odament, és ahogy belépett, elakadt a lélegzete.
Az asztalon egy fénykép állt, amelyet eddig sosem látott. A képen a nő, a gyermek… és egy férfi volt. A férfi megdermedt, mert a fotón lévő arc ismerős volt számára. Valaki a múltjából, akivel évekkel ezelőtt keresztezte az útját. Egy ember, akinek egykor segített, és akiről sosem gondolta volna, hogy újra találkozik vele – ha nem is közvetlenül, akkor a családja révén.
A nő ekkor megjelent a szoba ajtajában. Tekintete most már nem a kétségbeesést, hanem hálát sugárzott.
– Maga megváltoztatta az életünket – mondta halkan. – Ha azon a napon nem áll meg, talán most már nem is lennénk itt.
A férfi érezte, hogy valami sokkal nagyobb dolog részese lett, mint amit valaha is elképzelt volna. Nem csak egy nőn és egy gyermeken segített – hanem egy egész történeten, egy sorson, amely valamiképpen az övéhez kapcsolódott.
És ekkor megértette: néha a legnagyobb döntéseinket nem az ész, hanem a szív hozza meg. És azok a pillanatok, amikor hallgatunk erre a belső hangra, örökre megváltoztatják az életünket.