A fiam csak hatéves volt, amikor hirtelen minden megváltozott. Egyik napról a másikra intenzív osztályra került. Addig élénk, vidám, nevető kisfiú volt – másnap pedig ott feküdt mozdulatlanul, gépekhez kötve, csövek között, kómában. Az orvosok vállukat vonogatták: rejtélyes fertőzés, komplikációk, bizonytalan kilátások.

Két hónap telt el így. Két hosszú, végtelennek tűnő hónap, amikor minden nap az ágya mellett ültem. Fogtam a kis kezét, beszéltem hozzá, imádkoztam, és abban a csodában bíztam, hogy egyszer kinyitja a szemét, és azt mondja: „Apa, menjünk játszani.” A remény azonban napról napra halványult.

Az orvosok új gyógyszereket írtak fel, különböző kezeléseket próbáltak ki, de semmi sem segített. Végül egy napon leültettek, és kimondták azt, amitől minden szülő retteg:
– Gondolnunk kell arra, hogy lekapcsoljuk az életfenntartó készülékről. A felépülés esélye szinte nulla.

Mintha kést döftek volna a szívembe. Nem tudtam és nem akartam elhinni. Hogy dönthetnék a fiam életéről? Hogyan engedhetném el?

Egyik nap a lányomat is magammal vittem a kórterembe. Ott ültünk ketten az ágya mellett. A kislány hosszasan nézte a bátyját, majd hirtelen kimondta a szavakat, amelyek mindent felforgattak bennem:
– Apa, tudom, miért nem ébred fel a testvérem.

Megsimogattam a haját, és próbáltam megnyugtatni.
– Tudom, kicsim, nagyon beteg… ezért alszik ilyen sokáig.

De ő megrázta a fejét.
– Nem, apa. Az orvos miatt van.

Elnevettem magam – keserűen, mert azt hittem, félreérti a helyzetet.
– Drágám, az orvosok mindent megtesznek érte. Gyógyszert adnak neki, hogy jobban legyen.

A lányom azonban komolyan, ijedten nézett rám:
– Nem, apa. Mindent láttam.

A szívem kihagyott egy ütemet. Lehajoltam hozzá, és halkan kérdeztem:
– Mit láttál, kicsim?

És akkor kimondta. Elmesélte, hogy egy este, amikor elalvás előtt visszaszökött a kórterem ajtajához, meglátta, hogy az orvos injekciót ad be a testvérének. A bátyja rángatózni kezdett, majd mozdulatlanná vált. Aztán az orvos gyorsan elrejtett valamit a köpenyébe.

Először nem hittem el. Gyermeki képzelgésnek gondoltam. De aztán, ahogy visszaidéztem az utóbbi napokat, apró részletek kezdtek összeállni: az orvos, aki mindig sietett, a gyógyszerek listáján furcsa változtatások, a titkolózó viselkedés.

Másnap utánajártam. Először az ápolókat kérdeztem, majd hozzáférést kértem a gyógyszeradagolási jegyzőkönyvekhez. Amit találtam, attól jeges rémület futott át rajtam: a fiam többször is kapott olyan erős nyugtatót, amely kómát mélyíthet – ráadásul nem volt rá hivatalos utasítás. Valaki szándékosan írta fel a rendszerbe, majd manipulálta az adatokat.

Ott, abban a pillanatban megértettem, hogy a lányom nem képzelődött. Hogy a fiam állapota nem pusztán a betegség miatt romlott, hanem valaki hibája – vagy talán bűne – miatt.

Azonnal a kórházi vezetőséghez fordultam. Nyomozás indult, és kiderült, hogy az orvos, aki a kezelést vezette, már régóta gyanú alatt állt: gyógyszerminták eltűnése, hibásan dokumentált kezelések, pénzügyi visszaélések. A fiam csak egy volt az áldozatai közül.

A lelkem kettészakadt. Részben azért, mert valaki, akiben bíztam, tönkretette a fiam életét. Részben azért, mert csak a kislányom szavai nyitották fel a szememet. Ő látta az igazságot, amikor én még vakon hittem a fehér köpenyekben.

Azóta megtanultam valamit, amit minden szülőnek tudnia kell: soha ne fogadjunk el mindent kérdés nélkül. A bizalom fontos, de a vak bizalom életveszélyes lehet. Ha gyermekeinkről van szó, kötelességünk figyelni, kérdezni, utánajárni.

A fiam története máig kísért. Nem tudom, valaha felébred-e teljesen. De a lányom bátorsága megmentette attól, hogy örökre sötétben maradjon az igazság. És ha egy hatéves kislány ki tudta mondani, amit felnőttek elhallgattak, akkor mindannyiunknak el kell gondolkodnunk: vajon hányszor fordítjuk el a fejünket, amikor nem lenne szabad?