Negyven év közös élet. Mások számára elérhetetlen álom – számukra mindennapi valóság. Kölcsönös tisztelet, szeretet és kitartás jellemezte kapcsolatukat. Közösen építettek házat, felnevelték gyermekeiket, saját vállalkozást indítottak. A környezetükben mindenki úgy tekintett rájuk, mint szilárd sziklára, amelyet az idő sem tud megtörni.

Voltak apró szokásaik, hagyományaik. Minden hétfő este táncolni jártak – zene, fények, közös lépések. Ilyenkor visszatértek ifjú éveikbe, elfelejtették a gondokat és csak egymásra figyeltek. És éppen egy ilyen estén történt a váratlan fordulat.

Amikor a zene lelassult, a férfi hirtelen megállt. Felesége szemébe nézett, akivel négy évtizede osztozott mindenben, és csendesen, de határozott hangon kimondta:
– El akarok válni. Belefáradtam mindenbe.

Az asszony egy pillanatra sem rezzent össze. Csak kissé felvonta a szemöldökét, majd nyugodtan megkérdezte:
– Miért, drágám? Mi történt?

A férfi mély levegőt vett, és megpróbálta kimondani, ami a szívét nyomta:
– Amikor összeházasodtunk, semmink sem volt. Nem volt házunk, nem volt pénzünk. Egy nyikorgó ágyon aludtunk, én pedig egy széteső autót vezettem. De akkor mellettem volt egy fiatal, gyönyörű nő. Most viszont van egy emeletes házunk, drága bútorunk, új autónk, de mellettem már egy öreg, fáradt asszony áll. Belefáradtam. Én élni akarok.

A férfi kirobbanó jelenetre számított – sírásra, kiabálásra, szemrehányásra. Arra vágyott, hogy a felesége reakciója igazolja döntését. Ám semmi ilyesmi nem történt.

Az asszony nyugodtan nézett rá. Tekintetében nem a szomorúság, hanem valami különös béke tükröződött. Halvány mosoly jelent meg arcán, és így szólt:

– Tudod, amikor összeházasodtunk, nekem semmim sem volt. Nem volt házam, nem volt pénzem. Egy nyikorgó ágyon aludtam, és egy rozoga autóban utaztam. De mellettem állt egy férfi, aki tele volt álmokkal, erővel és szeretettel. Egy férfi, aki küzdött, aki dolgozott, aki hitt bennünk. Most van emeletes házunk, drága bútorunk, új autónk – de mellettem egy fáradt, önző ember áll, aki kifogásokat keres. Tudod, én is élni akarok.

Csend lett. A zene tovább szólt körülöttük, de ők mintha egy másik világban álltak volna. A férfi szólni akart, de a szavak nem jöttek. Nem erre számított. Egész életében azt hitte, hogy a felesége a gyengébbik fél, aki kötelességből tartja össze a családot. Most azonban egy olyan asszony állt előtte, aki szavaival tükröt tartott neki.

Emlékei előtörtek. Felidézte az éveket, amikor a felesége főzött és várta őt fáradtan hazaérkezve. A pillanatokat, amikor mellette állt, mikor a vállalkozása majdnem csődbe ment. Azt, hogy félretette a saját vágyait, csak hogy ő megvalósíthassa a sajátjait. És most ő el akarja hagyni őt csak azért, mert megöregedett – éppen úgy, ahogy ő maga is.

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte halkan.

A feleség közelebb lépett hozzá. – Azt, hogy az élet rövid. Ha menni akarsz, mehetsz. Nem foglak tartóztatni. De ne felejtsd el, ki segített neked felépíteni mindazt, amid van. Ne feledd, hogy az öregség nem átok, hanem kiváltság – egy olyan ajándék, amelyet kevesen élnek meg ugyanannak az embernek az oldalán.

Szavai kemények voltak, mégis gyengédek. Nem a harag beszélt belőle, hanem az igazság. A férfi hirtelen kicsinek, szégyenkezve érezte magát.

Kettejük története sokak számára lett példázat. Az emberek nem azért osztották meg, mert élvezték volna egy házasság összeomlását, hanem mert emlékeztette őket arra, mi az, ami igazán számít. A szeretet nem csupán a fiatalságról és szépségről szól, hanem a hűségről, az áldozatról és az együtt megélt évtizedekről.

A feleség bölcs válasza olyan lecke volt, amelyre a férfi nem számított. Az olvasók számára pedig figyelmeztetés és bátorítás: mielőtt máshol keresnénk a boldogságot, érdemes megállni és felismerni, mi mindenünk van már ott, mellettünk.