Szvetlana mindig is büszke volt egyetlen fiára, Igorra. A tizenhat éves fiú csendes természetű volt, nem okozott gondot az iskolában, és szófogadóan viselkedett otthon. Nem volt sok barátja, de ez sosem zavarta az anyját: a legfontosabb az volt számára, hogy a fia nem sodródott rossz társaságba. Az elmúlt hónapokban azonban Igor viselkedésében apró változásokat kezdett észrevenni. A fiú minden szabad percét a kertben töltötte, látszólag a virágágyásokat rendezgetve.

Eleinte Szvetlana meghatódva figyelte, ahogy Igor a földet forgatja. Amikor megkérdezte, mit csinál, a fiú csak annyit válaszolt:
– Virágokat akarok ültetni.

Az anya szíve megtelt büszkeséggel. Úgy érezte, ez a fajta tevékenység sokkal hasznosabb és ártatlanabb, mint amit a kamaszok többsége csinál. Inkább ásson a kertben, minthogy céltalanul kóboroljon az utcán. Szvetlana még magokat is vásárolt – petúniát és körömvirágot –, ám Igor soha nem kérte, hogy elültesse őket. Ehelyett mindig ugyanazt a parcellát ásta, újra és újra, mintha valamit keresne vagy rejtegetne.

A nő aggodalma lassan erősödni kezdett. Bár meghatotta fia szorgalma, észrevette, hogy Igor egyre gyakrabban hanyagolja el a házi feladatait, sőt, néha késő estig kint maradt az udvaron. Szvetlana nem akarta megzavarni, de egyre inkább motoszkált benne a kérdés: miért ilyen megszállott a fia?

A válasz egy váratlan pillanatban érkezett. Egyik este a szomszéd, Viktor, sétáltatta hűséges kutyáját, a nagy testű, erős dobermannt, Rexet. A kutya általában fegyelmezett és engedelmes volt, ám amikor elhaladtak Szvetlana kertje mellett, hirtelen megfeszült. Vicsorogva rántotta meg a pórázt, és egyenesen a frissen ásott ágyás felé rohant.

– Rex, állj! – kiáltott Viktor, de a kutya nem engedelmeskedett.

Az állat dühösen ugatott, és kaparni kezdte a földet. Szvetlana rémülten szaladt ki a házból.
– Azonnal állítsa meg a kutyáját! – kiáltotta. – A fiam itt virágokat termeszt!

Ám Rexet semmi sem állíthatta meg. Mancsai egyre mélyebbre ástak a laza földben, mígnem valami furcsa tárgy bukkant elő. Először csak egy fémdarab csillant meg a sötétben, majd a kutya egyre több földet szórt szét. Szvetlana dermedten figyelte, ahogy lassan egy rozsdás doboz alakja rajzolódik ki a földből.

Viktor nagy nehezen elrángatta a kutyát, de a titok már félig napvilágra került. Szvetlana reszkető kézzel közelített a dobozhoz. Kinyitotta, és amit benne talált, attól szó szerint elakadt a lélegzete.

A fémdobozban nem virágmagok vagy szerszámok lapultak, hanem régi fényképek, megsárgult levelek és egy ismeretlen férfi személyes tárgyai. A képeken ugyanaz a fiatal férfi szerepelt újra és újra, mosolyogva, egy idegen város utcáin. Szvetlana nem ismerte fel az arcát, de a levelekben egy név újra és újra előfordult – Alekszej.

– Ez mégis mi? – suttogta magának.

Még aznap este szembesítette Igort. A fiú sokáig hallgatott, majd végül megtört. Elmondta, hogy a dobozt véletlenül találta a kert egyik elhagyatott részén, amikor egyszer játszott. Azóta megszállottan próbálta kideríteni, hogy ki volt Alekszej, és miért volt elrejtve a kertjükben a múltjának darabkája. Igor nem merte elmondani az anyjának, mert félt, hogy kineveti vagy megtiltja neki, hogy tovább kutasson.

Szvetlana kezdetben dühös volt, hogy a fia titkolózott előtte, de amikor újra a kezébe vette a fényképeket, valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Az egyik képen ugyanis egy olyan utcát látott, amely feltűnően ismerősnek tűnt. Hirtelen rájött: ez a város az, ahol ő maga született, és ahonnan gyerekként elköltözött.

Lehetséges volna, hogy Alekszejnek köze van az ő családjához?

A rejtély ettől a pillanattól kezdve már nem csak Igor titka volt, hanem az övé is. Anyát és fiát összekötötte a kíváncsiság, amely egy olyan múlt felé vezette őket, amiről addig semmit sem tudtak. A szomszéd kutyája akaratlanul is kinyitotta azt az ajtót, amely mögött a család történetének elfeledett darabjai rejtőztek.

A kert, amelyről Szvetlana azt hitte, csupán a fia ártatlan hóbortjának színtere, hirtelen sokkal többet jelentett: egy titkot, amely talán mindent megváltoztat. És bár a válaszokra még várni kellett, egy biztos volt – semmi sem történik véletlenül.