Egy társkereső oldalon találkoztam vele. Pontosan olyannak tűnt, mint akire mindig vártam: intelligens, kedves, udvarias, aki szépen ír, és tud szavakkal flörtölni. Órákig beszélgettünk, és azon kaptam magam, hogy újra és újra elolvasom az üzeneteit, közben mosolyogva, mint egy szerelmes tinédzser. Úgy éreztem, különleges vagyok.

Amikor végre randira hívott, egy pillanatig sem haboztam. A szívem hevesen vert, gondosan készülődtem: kiválasztottam a legszebb ruhámat, begöndörítettem a hajam, sminkeltem. Azt hittem, ez az este mindent megváltoztat.

Halvány mosollyal léptem be az étterembe, próbáltam magabiztosnak tűnni. De amint megláttam őt az asztalnál, valami megváltozott. Nem örömmel és melegséggel fogadott, hanem egy hosszú, megvető pillantással. A tekintete hideg és undorodó volt, mintha valami kellemetlennel lenne dolga, nem pedig egy nővel.

Remegő kézzel közelebb léptem, de próbáltam nem mutatni. Ő viszont nem leplezte viselkedését.

– Mit viselsz? – vigyorgott, végigmérve a ruháimat. – Kilóg a csípőd, látszik a hasad. Nem undorít ez?

Mintha valami szétrobbant volna a mellkasomban.

– A legjobb ruhámat viselem, ami van – suttogtam.

Felkiáltott, olyan hangosan, hogy az étterem minden vendége felénk fordult:

– Szóval ez a legjobb ruhád? Istenem! Félek elképzelni is, hogy ti többiek miben jártok!

Könnyek gyűltek a szemembe, de ő nem hagyta abba:

– Miért írtál nekem egyáltalán? Azt hiszed, az olyan emberek, mint én, járnak olyanokkal, mint te? Nem fogok fizetni érted. Elég, ha személyesen látlak – és már most bánom.

Szavai keményebben ütöttek, mint egy pofon. Ez ugyanaz a férfi volt, aki éjszakákon át arról írt, mennyire szeretne megismerni? Aki romantikáról, álmokról mesélt? Most egy teljesen más ember ült előttem – kegyetlen és undorító.

– „Drágám, hiányzol, látni akarlak…” – utánozta visszataszító hangon. – Ezért akartál találkozni? Hogy lássam ezt a szánalmas arcot? Már attól is rosszul vagyok, hogy melletted ülök!

Abban a pillanatban valami eltört bennem. A könnyek helyett harag gyűlt a szemembe. Nem akartam többé az áldozata lenni. És váratlanul tettem valamit magamért.

Mosolyogva felálltam, lehúztam a széket, és hangosan, tiszta hangon csak ennyit mondtam, hogy az egész étterem hallja:

– Tudjátok, mi a legrosszabb egy randiban? Nem az, ha a férfi csúnyának nevez. Hanem az, ha hazudik arról, hogy ki is ő valójában.

A telefonomból előhúztam a képernyőfotókat – mindazt, amit hetek alatt írt nekem. A kedves szavakat, a bókokat, a fotókat, amelyeken nem is ő volt, hanem egy teljesen más férfi. Az étterem néma csendben figyelt.

– Hölgyeim és uraim, bemutatom önöknek azt az embert, aki hónapokon át álcázta magát, miközben nőket aláz meg – folytattam, és az asztalra tettem a telefont, rajta az adatokkal. – Ha ilyen emberrel találkoznak online, meneküljenek.

A férfi arca elsápadt, majd kivörösödött. A vendégek suttogni kezdtek, néhányan felkapták a telefonjukat. Ő felpattant, és kirohant az étteremből.

Én pedig mély levegőt vettem, megigazítottam a ruhámat, és kiléptem a hideg éjszakába. Abban a pillanatban rájöttem: a bosszúm nem az volt, hogy visszaszóltam. A bosszúm az volt, hogy végre magamat választottam. És ezt soha nem fogja elfelejteni.