Hat hónap telt el azóta, hogy egy középkorú férfi elveszítette élete párját. A felesége halála olyan űrt hagyott maga után, amelyet semmilyen munka, barát vagy megszokott napi rutin nem tudott betölteni. Az otthonuk minden részlete az asszonyra emlékeztette: a konyhában még mindig ott állt a kedvenc bögréje, a nappaliban a fotel, ahol esténként olvasott, a hálóban a szekrényben lógott a sálja, amelyet utoljára egy őszi séta alkalmával viselt. Az illata – halványan, de még mindig érezhetően – belengte a lakást.

A férfi számára a vasárnap vált a hét legfontosabb napjává. Ez volt az a nap, amikor virágot vitt a temetőbe. Mindig ugyanazt a virágot választotta: vörös rózsát, amelyet a felesége életében is imádott. Hétről hétre ugyanaz a szertartás ismétlődött. Lassan lépdelt a kavicsos úton, a virágokat szorosan a kezében tartva, majd leült a sír mellé. Sokáig maradt, néha órákon át. Néha suttogott, mintha beszélne hozzá, máskor csak csendben figyelte a kőbe vésett nevet, amely örökre emlékeztette arra, kit veszített el.

Azonban valami szokatlan történt. Három egymást követő héten észrevette, hogy a friss rózsák eltűntek. Nem hervadtak el, nem sodorta el őket a szél, és nem is a temető gondozói vitték el őket. Egyszerűen nyomuk veszett. A férfit nyugtalanította a gondolat, hogy valaki más nyúl hozzá a felesége emlékéhez, és ezzel megzavarja a gyász szent terét.

Kétségbeesetten fordult a temető gondnokához, egy idős férfihoz, aki hosszú évek óta dolgozott ott. „Mondja, észrevett már valakit, aki elviszi a virágokat erről a sírról?” – kérdezte. Az öreg azonban csak vállat vont. „Nem láttam senkit. És ez nem az én dolgom. Ha tudni akarja, ki az, derítse ki maga.”

Ez a közöny még elszántabbá tette az özvegyet. Elhatározta, hogy maga jár a végére a titoknak. Vásárolt egy apró kamerát, amelyet ügyesen elrejtett a síremlék közelében, úgy, hogy senki se vegye észre. Amikor hazatért, hosszasan töprengett, mit fog találni. Talán valaki tréfa gyanánt lopkodja el a virágokat, vagy egy másik gyászoló, aki nem tudja elfogadni saját veszteségét?

Másnap este leült a számítógép elé, és elindította a felvételt. A képernyőn először csak a megszokott temetői csend látszott: lassan ringó fák, mozdulatlan kövek és egy-egy madár árnyéka. Az órák egyhangú lassúsággal peregtek. Aztán, ahogy leszállt az éj, megjelent a titokzatos alak.

A férfi döbbenten látta, hogy nem egy idegen rongáló, nem is egy kóbor állat tűnt fel a sírnál, hanem egy vékony, hajlott hátú idős asszony. Lassan közeledett, mintha minden lépés nehezére esne. Amikor a sírhoz ért, letérdelt, és óvatosan felemelte a rózsákat. Nem dobta el őket, nem taposta meg, hanem gyengéden magához szorította, mintha kincset tartana a kezében.

Az özvegy szinte lélegzetét visszafojtva figyelte. Az asszony a virágokat a mellkasához szorítva suttogott valamit, de a kamera hangja nem rögzítette. Végül könnyes szemmel felállt, és lassan elsétált.

Másnap a férfi visszament a temetőbe, és figyelte, mikor jön vissza a rejtélyes nő. Nem kellett sokat várnia: délután, amikor a napfény ferdén megvilágította a sírokat, az idős asszony ismét megjelent. Ezúttal az özvegy megszólította. „Miért viszi el a virágokat?” – kérdezte halkan.

Az asszony megremegett, majd zavartan felelt: „Bocsásson meg. Én nem lopni akartam. A férjem itt nyugszik, de sosem hoztam neki virágot életében. Most próbálom jóvátenni. Nem volt pénzem csokrokra, és amikor megláttam ezeket a gyönyörű rózsákat, nem bírtam ellenállni. Tudom, hogy rosszat teszek, de minden egyes szál olyan, mintha még egyszer utoljára beszélhetnék vele.”

Az özvegy szíve összeszorult. Először dühöt érzett, de aztán megértette: ez az asszony nem ellenség, hanem ugyanúgy rabja a gyásznak, ahogyan ő maga is. Mindketten elvesztettek valakit, aki pótolhatatlan volt számukra.

Ettől a naptól kezdve a férfi nem egy, hanem két csokor rózsát vitt a temetőbe. Az egyiket a felesége sírjára tette, a másikat csendben az idős asszony kezébe nyomta. Nem beszéltek sokat, csak némán bólintottak egymásnak. A temető magányos ösvényein lassan különös barátság született – két ember között, akiket a veszteség hozott össze.

A történet gyorsan elterjedt a városban. Az emberek arról beszéltek, hogy még a legnagyobb fájdalomból is születhet emberség és együttérzés. Egy özvegy férfi, aki felfedezte, hogy valaki „ellopja” a virágait, végül nem haragot, hanem megértést talált. És talán éppen ez volt az igazi ajándék, amit a sors a felesége halála után adott neki: egy új kapcsolat, amely megmutatta, hogy a gyászban sem vagyunk teljesen egyedül.