Minden pénteken ugyanazon a padon ült a prágai parkban. Legyen nyár vagy tél, eső vagy napsütés, ő ott volt. Kezében mindig ugyanaz a régi bakelitlemez, amelyen egy 1968-as cseh rockzenekar arca látszott. A borító megkopott, a szélek elszakadoztak, mégis olyan óvatosan tartotta, mintha aranyból lenne.

Egyszer megkérdeztem tőle:
– Nagypapa, miért hozod mindig ezt a lemezt magaddal? Hiszen itt a parkban nem is tudod lejátszani.

Elmosolyodott. A mosolyában volt valami titokzatos, olyan, amit szavakkal nem lehetett teljesen kifejezni. „Ez a lemez nem csupán zene” – mondta lassan. „Ez az én emlékem. A múltam darabja. És az emlékeknek kell valami, ami kézzelfogható, különben eltűnnek.”

Ujjai végigsimítottak a kifakult borítón. „Majdnem annyi idős voltam, mint te most, amikor először hallottam őket játszani. Az volt a tavasz, amely mindent megváltoztatott. Akkoriban a zene nemcsak hangokból állt – bátorságot adott, szabadságot, és azt az érzést, hogy az életünk lehet más. Amikor mindez összeomlott, egyedül ez a lemez maradt, hogy emlékeztessen rá: egyszer mertünk álmodni.”

Mellette ültem, és hallgattam. Éreztem, hogy a hangja remeg, és tudtam, hogy nem csupán dalokról beszél. Hanem emberekről, akiket szeretett, barátokról, akiket elveszített, szerelmekről, amelyek elmúltak, és álmokról, amelyek sosem váltak valóra.

„Látod, fiam” – folytatta –, „amikor megöregszik az ember, nem marad sok minden. A pénz, a tárgyak mind eltűnnek. De a múlt, az emlékeid – azok mindig a tieid maradnak. Csakhogy zene nélkül ezek is elhalványulnak. A dallam ad színt és illatot a múltnak.”

Attól a naptól kezdve gyakran elkísértem a parkba. Ültünk egymás mellett a kopott padon, figyeltük, ahogy a lombok között átszűrődik a fény, néha elsuhanó villamosok zaját hallgattuk. De ott, abban a csendben, mintha megállt volna az idő. A világ rohant tovább, de mi őriztük a múltat. És valahányszor a kezében láttam azt a lemezt, úgy éreztem, mintha nem is tárgy lenne, hanem maga az élete összesűrítve.

Egy őszies napon, amikor a parkban a levelek lassan hullottak, nagyapám hirtelen kezembe adta a lemezt. „Ha egyszer nem jövök többé, ígérd meg, hogy te hozod majd helyettem. Mert ha a zene tovább él, az emlékek is tovább élnek.”

Néztem rá, és csak bólintani tudtam. Akkor értettem meg igazán: amit rám bíz, az nem egy darab műanyag, hanem az egész fiatalsága, vágyai, küzdelmei. És ettől a perctől kezdve az én kötelességem is lett, hogy megőrizzem.

És tudtam: ha egyszer elnémul a zene, akkor az emlékeimben kell megszólaltatnom újra, hogy soha ne vesszen el, ami egyszer igazán élt.