Aznap este az eső szakadatlanul zuhogott. Az ablaktörlők idegesen csapkodtak, de alig láttam valamit a vízfüggöny mögött. Az út csillogott, a fények szétfolytak a nedves aszfalton. Csak egyetlen vágy hajtott: minél hamarabb hazaérni, átöltözni, meleg vacsorát enni és elfelejteni a kinti, hideg, nyirkos világot.

És akkor, az út szélén, mintha egy szomorú képeslap elevenedett volna meg előttem. Egy idős hölgy állt ott, teljesen átázva, a hajából csöpögött a víz, kabátja nehéz volt az esőtől. Karjait szorosan maga köré fonta, remegett a hidegtől. Abban a pillanatban nem gondolkodtam – ösztönösen fékeztem le.

Lehúztam az ablakot, és kiszólítottam:
– Nagymama, kérsz fuvart? Csupa víz vagy, megfázol itt.

A nő hálásan bólintott. Ahogy beszállt, éreztem, hogy mennyire átfagyott. Egy szó nélkül ült az anyósülésen, csak néha sóhajtott. Tíz kilométert tettünk meg teljes csendben. Nem kérdezett semmit, én sem erőltettem a társalgást. Valahogy az egész helyzetnek volt egy baljós árnyalata, de elhessegettem a gondolatot.

Amikor a város széléhez értünk, halkan megszólalt:
– Legyen szíves, tegyen ki annál a kisboltnál.

Meglepődtem, hiszen onnan még gyalog is hosszú út vezetett bárhová, de nem vitatkoztam. Megálltam, intett, majd eltűnt a sötét utcában. Nem adta meg a nevét, nem köszönte meg hosszasan – csak egyszerűen eltűnt.

Néhány nap múlva már el is felejtettem ezt a különös találkozást. Az élet ment tovább, ugyanazok a rutinszerű napok követték egymást. Egy héttel később azonban bekapcsoltam a híreket – és az a pillanat mindent megváltoztatott.

A képernyőn a saját arcomat láttam. Az esti híradóban a rendőrség közleményét sugározták: „Ezt a férfit keressük. Utoljára egy esős estén látták, amikor egy idős nőt vitt el az országútról. Ha bárki felismeri, jelentkezzen a hatóságoknál.”

Megdermedtem. A tányér, amit a kezemben tartottam, kicsúszott, és a földre zuhant. Nem értettem. Mit keresek én a hírekben? Miért köröz a rendőrség? Hiszen csak segítettem egy idős asszonynak!

A következő percekben zakatolt a fejem. Lehet, hogy valami történt a nővel? Baleset? Eltűnt? Vagy ő maga tett feljelentést ellenem? Talán valaki látta, ahogy beszáll hozzám, és félreértette a helyzetet? Vagy… talán a nő nem is az volt, akinek látszott.

Elkezdtem kutatni a hírekben. Az idős hölgy, akit azon az estén felvettem, egy héttel korábban eltűntnek lett nyilvánítva. A családja szerint Alzheimer-kórral küzdött, gyakran elfelejtette, hol van, és kóborolt az utcákon. A rendőrség napok óta kereste. Aznap este, miután letettem a kisboltnál, többé senki nem látta.

Most minden szál hozzám vezetett. Én voltam az utolsó személy, aki találkozott vele. Az én autómat, az én arcomat látták. Nem volt tanú, aki igazolhatta volna, hogy ártatlan vagyok. Egyetlen magyarázat maradt: ha nem jelentkezem, bűnösnek tartanak.

Azon az estén nem aludtam. A fejemben újra és újra lejátszódott a jelenet: a nő hálás mosolya, ahogy beszállt, a kérés, hogy a boltnál tegye ki. Nem tűnt kétségbeesettnek, nem tűnt veszélyben lévőnek. De mi történt vele azután? Ki volt valójában? És miért éreztem akkor is, hogy valami nincs rendben?

A történetem gyorsan terjedni kezdett az interneten. Az emberek találgattak: vajon bűnös vagyok-e, vagy csak egy ártatlan ember, akinek az életét tönkretette egy rosszkor jött jócselekedet. Voltak, akik hősként írtak rólam, mások szerint biztosan közöm van az idős nő eltűnéséhez.

Egyetlen dolog biztos: egyetlen esős este, egyetlen apró döntés képes felforgatni egy egész életet. És most már tudom, hogy a jó szándék nem mindig vezet megnyugtató befejezéshez – néha éppen az indítja el a legnagyobb vihart.