Álmomban sem gondoltam volna, hogy az esküvőm legnagyobb problémáját nem az időjárás, az izgalom vagy valamilyen váratlan bonyodalom okozza majd, hanem egy olyan nő, akinek az egyik legfontosabb vendégnek kellett volna lennie. Az anyósom, Larisa úgy döntött, hogy az esküvőm napjának elsősorban róla kell szólnia. Amikor pedig rájöttem, meddig hajlandó elmenni, tudtam, hogy cselekednem kell.

Percekkel a szertartás előtt egy hosszú, fekete limuzin gördült a helyszín elé. Azt hittem, újabb vendégek érkeznek. Ám amikor kinyílt az ajtó, és kilépett rajta Larisa, leesett az állam.

Hosszú, fehér, vállat szabadon hagyó csipkeruhát viselt. A ruha szabása és díszítése is feltűnően hasonlított a saját menyasszonyi ruhámra. A haja tökéletesen be volt lőve egy ünnepélyes alkalomhoz illően, a fején pedig egy áttetsző fehér kiegészítő díszelgett, ami megszólalásig hasonlított egy rövid fátyolra.

Úgy festett, mintha ő készülne az oltár elé állni.

A barátnőim döbbenten néztek egymásra. Egyikük hitetlenkedve suttogta:

– Ezt nem gondolhatja komolyan!

Larisa ezzel szemben teljesen elégedettnek tűnt. Lassan felém sétált, végigmért, majd elővillantotta a rá jellemző ártatlan mosolyt: „Ó, bocsánat, drágám! Teljes véletlen, hogy épp ezt a ruhát választottam. De nem számít, ugye? Ma úgy fogunk kinézni, mint két koszorúslány!”

Abban a pillanatban legszívesebben a fejéhez vágtam volna, mit gondolok a viselkedéséről. Ám a szertartás már csak percekre volt; a vendégek épp érkeztek, a fotós pedig már készítette is az első felvételeket.

Nem akartam, hogy az esküvőm még azelőtt tönkremenjen, hogy egyáltalán elkezdődött volna.

Erőltetett mosollyal az arcomon félreálltam, hogy felkészüljek a szertartásra.

Akkor még nem sejtettem, hogy a fehér ruha csupán a kezdete volt az ő kis előadásának. Az esküvői fogadás alatt Larisa úgy viselkedett, mintha ő lenne a fő házigazda. Valahányszor valaki gratulálni jött, ő azonnal felbukkant mellettünk, és még mielőtt megszólalhattam volna, már beszélni is kezdett.

Ha valaki megdicsérte a megjelenését, ő látható élvezettel fogadta a bókokat.

– Köszönöm! Már nagyon régóta készültem a mai napra – válaszolta, miközben cinkos mosollyal nézett a másikra.

Többször is előfordult, hogy amikor a vendégek átadták az ajándékokat, Larisa nyúlt értük először. Aztán tüzetesen szemügyre vette és kommentálta őket, mintha csak neki szánták volna azokat.

Próbáltam nyugodt maradni. Azzal nyugtattam magam, hogy ez az egész csak egyetlen napig tart – nem éri meg elrontani a hangulatot pusztán azért, mert ő kétségbeesetten vágyik arra, hogy a figyelem középpontjában álljon.

Ám a fotózásnál átlépett egy olyan határt, amit már nem hagyhattam figyelmen kívül. A fotós megkért minket a férjemmel, hogy álljunk egy gyönyörű virágív alá; romantikus képeket szeretett volna készíteni az ifjú párról.

Épp léptem volna a férjem felé, amikor Larisa odarohant, megragadta a fia karját, és közvetlenül mellé állt.

– Várjatok! Előbb rólunk készítsetek egy képet! Végül is egy anyának és fiának is jár egy szép emlék erről a napról!

A fotós zavartan elmosolyodott, és rám pillantott, mintha azt várná, hogy én oldjam meg a helyzetet.

Larisa azonban már pózolt is: hozzásimult a fiához, megigazította a haját, és mosolyogva nézett a lencsébe.

A férjem idegesen felnevetett, és hagyta, hogy elkészüljön a közös fotó.

Néhány kattintás után megpróbáltam közelebb lépni, de Larisa meg sem mozdult.

– Még egyet, legyen szíves! És most a másik oldalról – kérte a fotóst.

Ott álltam a saját férjemtől néhány lépésnyire, és úgy éreztem magam, mint egy idegen valaki más esküvőjén.

Abban a pillanatban végre leesett, mi is történik valójában.

Nem csupán a fehér ruháról, a helytelen megjegyzésekről vagy a túlzott figyelemigényről volt szó. Larisa azt akarta érzékeltetni velem, hogy az esküvő után is ő marad a legmeghatározóbb személy a fia életében.

Ha pedig ma hagyom, hogy ezt megtegye, akkor a jövőben minden családi ünnepségen, minden döntésnél és minden fontosabb életeseménynél ugyanez fog történni.

Úgy döntöttem, nem hallgatok tovább. Lassan odaléptem a fotóshoz, és megkértem, hogy egy pillanatra hagyja abba a fényképezést.

Ezután a férjemhez fordultam.

– Drágám, idejönnél egy pillanatra? Meg kell beszélnünk valamit.

Rám nézett, és végre leesett neki, hogy itt nem csupán egyszerű féltékenységről van szó. Megfogta a kezemet, és félrevonultunk.

– Mi a baj? – kérdezte.

– Nézz csak körül! Az anyád fehér ruhában jött el az esküvőnkre, egész este úgy viselkedett, mintha ő lenne a menyasszony, most pedig még a helyemet is elfoglalta a fotókon. Szerinted ez normális?

A férjem az anyjára nézett, majd vissza rám. Néhány másodpercig csendben maradt.

– Majd beszélek vele – mondta végül.

– Nem. Ezt most együtt kell elintéznünk.

Visszamentünk a fotóshoz, és megkértük, készítsen egy képet csak rólunk, kettesben. Larisa azonnal összeráncolta a homlokát.

– Hát én? Velem már senki sem akar fényképezkedni?

Ránéztem, és nyugodtan válaszoltam:

– Dehogynem! De először az ifjú párról kell készülnie néhány fotónak. Végtére is, ez a mi esküvőnk.

Larisa tiltakozni próbált, de a férjem ezúttal közbevágott:

– Anya, kérlek! A mai nap rólunk szól. Hagyj minket egy kicsit kettesben!

Az arckifejezése…