Az esküvő után a férjemmel végre elindultunk a nászutas lakosztályunkba. Fáradtak voltunk, de boldogok. Az egész nap pontosan úgy zajlott, ahogy elképzeltük. A vendégek táncoltak és gratuláltak, a fotósok megörökítették a legfontosabb pillanatokat, én pedig úgy éreztem, hogy életem legszebb fejezete veszi épp kezdetét.

Alig vártam már, hogy végre bezáruljon mögöttünk az ajtó, és kettesben maradjunk. Nyugodtan szerettem volna beszélgetni a férjemmel, felidézni az esküvő legszebb pillanatait, és élvezni az első közös éjszakánkat házaspárként.

Ám amikor a férjem kinyitotta a hálószoba ajtaját, mindketten megdermedtünk a döbbenettől.

Az anyja feküdt ott, épp a hatalmas franciaágyunk közepén.

Köntös volt rajta, a feje mögé több párnát is felhalmozott, és kényelmesen nekitámaszkodott az ágyvégnek. Mellette egy bögre tea állt, az éjjeliszekrényen pedig ott hevert a telefonja.

Amikor meglátott minket, egyáltalán nem ijedt meg. Sőt, elégedetten elmosolyodott.

– Na végre! Már vártalak titeket.

Pár másodpercig meg sem tudtam szólalni. A férjemre néztem, várva, hogy magyarázatot adjon a történtekre – de az arcáról világosan leolvasható volt, hogy ő is épp annyira értetlenül áll a helyzet előtt, mint én.

– Anya, mit keresel itt? – kérdezte végül. Az anyja még kényelmesebben elhelyezkedett, és úgy válaszolt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne:

– Hát, ilyen későn már biztosan nem megyek haza. Ráadásul úgy döntöttem, hogy ma éjjel veletek maradok. Meg akarok győződni róla, hogy minden rendben van-e.

– De hát ez a nászéjszakánk! – tiltakozott a fia. – Tudom, szívem. Nem kell velem foglalkoznod. Csak itt fekszem majd. Az anyád vagyok, és jogom van tudni, hogy nem esik bántódásod.

Ekkor jöttem rá, hogy ez nem valami rosszul sikerült tréfa.

Az anyósommal való kapcsolatom már a kezdetektől fogva bonyolult volt. Meg volt győződve arról, hogy elloptam tőle az egyetlen fiát. Amikor még csak ismerkedtünk a férjemmel, az anyja naponta többször is felhívta, számonkérve, hol van, és kivel tölti az idejét.

Ha hétvégére elutaztunk valahová, előfordult, hogy egyetlen nap alatt tízszer is hívta. Amikor pedig hazaértünk, azzal vádolta a fiát, hogy teljesen megfeledkezett az édesanyjáról.

Az esküvői előkészületek sem voltak kivételek. Kritizálta a ruhámat, a helyszínválasztást, a zenét és a vendéglistát is. Még a nászutunk megszervezését is megpróbálta átvenni.

Én mindvégig igyekeztem higgadt maradni. Azt mondogattam magamnak, hogy idővel majd megszokja a jelenlétemet, és megérti: a fiának joga van a saját életéhez.

Ám amit a nászéjszakánkon művelt, azzal minden határt átlépett.

– És pontosan miért is kellene szemmel tartania minket? – kérdeztem. Anyósom úgy nézett rám, mintha a világ legbutább kérdését tettem volna fel.

– Mert mindketten fiatalok és tapasztalatlanok vagytok. Sosem lehet tudni, mi történhet. Anyaként kötelességem vigyázni a fiamra.

A férjemre pillantottam, arra számítva, hogy végre közbelép.

Ő azonban csak egy zavarodott, félénk mosollyal válaszolt.

– Drágám, kérlek, ne csinálj ebből ügyet! Anya csak jót akar.

El sem hittem, amit mondott.

Félrehúztam, és halkan elmagyaráztam neki: az anyjának semmi keresnivalója a hálószobánkban – hiszen épp most házasodtunk össze, és szükségünk van a magánszféránkra.

– Szóval, csak mondd meg neki, hogy menjen el!

A férjem lesütötte a szemét. – Tudod, milyen. Nem akarom megbántani. Talán csak marad egy kicsit, aztán magától továbbáll.

– Egy kicsit? – kérdeztem hitetlenkedve. – Hiszen már át is öltözött köntösbe, teát főzött magának, és kényelmesen elhelyezkedett az ágyunkban!

– Kérlek, ne kezdd! Nem akarom, hogy elrontsuk az esküvőnk napját.

Abban a pillanatban rájöttem valamire, ami nagyon fontos. Ha ma engedek, nem ez lesz az utolsó eset, hogy ilyesmi történik. Holnap az anyósom dönti majd el, mikor látogatunk meg másokat; később ő szabja meg, hogyan rendezzük be az otthonunkat; egy nap pedig talán még azt is ő határozza meg, hogyan neveljük a gyerekeinket.

És a férjem minden egyes alkalommal csak annyit mond majd: az anyja jót akar. Úgyhogy elhatároztam: ezúttal nem hátrálok meg.

Visszamentem a hálószobába, kinyitottam a szekrényt, és elővettem azt a nagy bőröndöt, amit a nászutunkra készítettünk elő.

Az anyósom gyanakvó pillantással figyelt.

– Mit csinálsz?

Nem válaszoltam. Az ágyra tettem a bőröndöt, kinyitottam, és elkezdtem bepakolni a holmijait – amelyek szanaszét hevertek a szobában. A köntösét, a tisztálkodószereit, a töltőjét és a telefonját.

– Azonnal hagyd abba! – kiáltott fel.

– Miért? Azt hittem, itt akarsz maradni. Szóval csak segítek összepakolni.

Az anyósom felugrott az ágyról.

– Teljesen elment az eszed! Én a férjed anyja vagyok!

– Pontosan. Te az anyja vagy, nem a felesége. Ez pedig a mi hálószobánk, nem a tiéd.

A férjem azonnal közénk lépett.

– Elég volt! Mindketten hagyjátok abba!

Ránéztem, és feltettem egy kérdést, amit már régen fel kellett volna tennem. „Csak egy dolgot szeretnék tudni. Ma este a férjem vagy, vagy továbbra is elsősorban egy »anyuci kedvence«, aki még azt sem meri megmondani a saját anyjának, hogy átlépett egy határt?”

Teljes csend telepedett a szobára.

Anyósom nyugtalankodni kezdett. Azzal vádolt, hogy hálátlan vagyok, megalázom őt, és hogy miattam a fia egy nap még elhagyja a saját családját.

De ezúttal nem hátráltam meg.

Fogtam a bőröndöt, kinyitottam az ajtót, és kitettem a folyosóra.