Amikor egy közel 150 kilogramm súlyú fiatal nő lépett elő, az egész palota hangos nevetésben tört ki. Ám néhány perccel később mindenki döbbenten bámult, teljesen megdöbbenve a látottakon.

Sándor hercegnek mindene megvolt, amiről más férfiak csak álmodozhattak. Pompás királyi palotában élt, hatalmas vagyon és hadsereg felett rendelkezett, és arra volt hivatott, hogy egy napon az egész királyság trónját örökölje. Egyvalami azonban hiányzott: harmincéves korára sem felesége, sem örököse nem volt.

Apja, Richárd király már régóta tanácstalan volt. Évek óta hívta a palotába a szomszédos országok legszebb és legnemesebb származású fiatal hölgyeit. Hercegnők, gazdag hercegek leányai és a legbefolyásosabb arisztokrata családok sarjai érkeztek – mindannyian abban reménykedtek, hogy elnyerik a herceg kegyeit.

Sándor azonban mindegyiküket visszautasította.

Egyesek túlságosan önteltek voltak, másokat csak a vagyona érdekelt, megint mások pedig úgy viselkedtek, mintha puszta hercegnői rangjuk automatikusan feljogosítaná őket a királyi trónra. Sándor kezdte úgy érezni, hogy a nők százai között sem talál olyat, aki önmagáért, valódi valójáért szeretné őt.

Egy este Richárd király magához hívatta a dolgozószobájába.

– Sándor, elég volt! Harmincéves vagy, és az egész királyság örökösre vár. Egy hónapon belül választanod kell egy feleséget. Nem hallok több kifogást! – A herceg tudta, hogy apja ezúttal nem fog engedni. Hosszan töprengett, hogyan találhatna olyan nőt, aki képes lenne rabul ejteni a szívét – és nem csupán a szépségével vagy a származásával. Végül szokatlan tervvel állt elő.

Úgy döntött, nyilvános próbát hirdet, amelyen a királyság bármely nagykorú, hajadon nője részt vehet, társadalmi helyzetétől függetlenül.

A palota dísztermében felállíttatott egy hatalmas, közel kétméteres fémgyűrűt. A gyűrű külső peremét lángok ölelték körül, míg a közepe szabadon maradt. A résztvevők feladata az volt, hogy úgy jussanak át a gyűrűn, hogy testük, hajuk vagy ruházatuk egyetlen része se érjen a tűzhöz.

A herceg elmagyarázta, hogy nem csupán egy szép nőt keres. Olyan valakit keresett, aki képes megőrizni a lélekjelenlétét, bátorságát és önuralmát, még nyomás alatt is.

A szokatlan próbatétel híre napok alatt bejárta az egész királyságot. Fiatal nők százai érkeztek a palotába. Volt, aki különleges ruhát készíttetett erre az alkalomra, mások pedig napokon át gyakorolták, hogyan küzdhetnék le a tüzes akadályt.

A megmérettetés napján a díszterem zsúfolásig megtelt. A király, a herceg és a legelőkelőbb nemesek foglaltak helyet a díszes emelvényen. A többi vendég az előkészített gyűrű köré gyűlt, türelmetlenül várva az első jelentkezőt.

Elsőként egy gazdag herceg leánya lépett elő. Pompás, hosszú uszályos rózsaszín ruhát viselt, és teljesen biztos volt benne, hogy minden nehézség nélkül teljesíti a próbát. Magabiztosan lépett oda, ám amint belépett a kör belsejébe, ruhájának szegélye túlságosan közel került a lángokhoz. Az anyag azonnal lángra kapott, így a kísérőknek gyorsan közbe kellett avatkozniuk. A lány komolyabb sérülés nélkül megúszta az esetet, de ezzel számára véget is ért a próbatétel.

A második résztvevő úgy döntött, hogy egy gyors ugrással küzdi le az akadályt. Egy pillanatig úgy tűnt, sikerülhet is neki, ám ekkor hosszú haja hozzáért a kör felső részéhez, és néhány tincse lángra lobbant. Az őrök azonnal eloltották a tüzet.

A harmadik lány még azelőtt megállt, hogy egyáltalán megpróbálkozott volna. Amint megérezte a hőséget, megrémült, és nem volt hajlandó továbbmenni.

Más nők is megpróbáltak saját módszert találni a körön való átjutásra, de az eredmény minden alkalommal ugyanaz maradt.

Két óra telt el, és egyetlen résztvevőnek sem sikerült teljesítenie a feladatot.

Sándor herceg már kezdett csalódottá válni. Épp az apjához hajolt, hogy javasolja a verseny lezárását, amikor a terem hátsó részében hirtelen megnyílt a tömeg, és egy sötétzöld ruhát viselő fiatal nő lépett elő.

Emmának hívták. Huszonnyolc éves volt, és egy kis szabóságban dolgozott; napjait ruhák javítgatásával, valamint a helyi lakosok számára készített öltözékek varrásával töltötte.

A többi résztvevőtől eltérően sem karcsúnak, sem elegánsnak nem számított a korabeli nemesi mércével mérve. Közel százötven kilós testsúlyával telt idomokkal, széles vállakkal és feltűnő gömbölyded formákkal rendelkezett. Amint a vendégek megpillantották, suttogni kezdtek egymás között.

Aztán felhangzott az első harsány nevetés.

– Nézzétek csak! Tényleg részt akar venni? – kiáltott fel az egyik nemes hölgy.

– Az a karika sokkal kisebb nála. Egy átlagos ajtónyíláson is alig férne át! – tette hozzá egy másik nő.

Egy fiatal nemesember hangosan felnevetett, és kijelentette: szét kellene szerelni a fémszerkezetet, csak hogy Emma átjuthasson a túloldalra.

Pillanatok alatt szinte az egész terem nevetésben tört ki.

Még Richárd király arcán is elégedetlenség ült, miközben fia felé hajolt.

– Sándor, mi ez az egész? Talán vásári látványossággá silányítjuk a királyi palotát? Miért engedték meg egyáltalán, hogy fellépjen?

A herceg azonban nem válaszolt. A többiekkel ellentétben ő nem gúnyolta Emmát. Figyelmesen az arcát fürkészte, és észrevette, hogy a lány semmilyen módon nem reagál a csipkelődésekre.

A lány továbbment, mintha meg sem hallotta volna a nevetést.

Amikor végül megállt a tűzkarika előtt, fokozatosan csend telepedett a teremre. Mindenki arra számított, hogy megfordul, bocsánatot kér, és távozik.

Emma ehelyett arra kérte a szervezőket, hogy várjanak egy pillanatot.