A nővérem, Klára, közel három éve várta a férjét. Minden egyes nap elképzelte azt a pillanatot, amikor végre kinyílik az ajtó, a férfi belép, átöleli őt, és minden újra olyan lesz, mint régen. Ám ahogy közeledett a nap, valami olyasmi történt, amit egyáltalán nem tudtam felfogni.

Alig néhány héttel korábban Klára még mosolyogva mutogatta nekem az esküvői fotóikat. Arról mesélt, mennyire hiányzik neki Dávid, milyen gyakran beszélnek telefonon, és hogy már a közös újrakezdést tervezgetik. A férje külföldre ment dolgozni – eredetileg úgy volt, hogy csak néhány hónapig marad –, ám a távollét végül három teljes évre nyúlt.

Ez idő alatt a kapcsolatuk megváltozott. A telefonbeszélgetések egyre rövidebbek lettek, az üzenetek ritkultak, Dávid pedig mind gyakrabban hivatkozott munkabeli kötelezettségekre. Klára mégis mindvégig hitt abban, hogy a házasságuk kiállja a próbát.

Amikor egy este a férfi felhívta, és közölte, hogy néhány nap múlva hazatér, Klára örömkönnyekben tört ki. Azonnal nekilátott a lakás rendbetételének: új függönyöket vett, és elkészítette a férfi kedvenc ételeit. Még egy új ruhát is beszerzett, mert azt akarta, hogy a hosszú idő utáni első közös estéjük tökéletes legyen.

Ám a férfi érkezésének napján minden megváltozott.

Aznap reggel átmentem Klárához, hogy segítsek az utolsó simításokban. A konyhában friss kávé illata terjengett, az asztalon virágok álltak egy vázában, a sütőben pedig Dávid kedvenc süteménye sült.

Klára azonban a kanapén ült, és idegesen tördelte a kezét.

– Mi a baj? – kérdeztem.

Eleinte nem válaszolt. Aztán felállt, párszor fel-alá sétált a szobában, végül pedig úgy nézett rám, hogy attól végigfutott a hátamon a hideg. – El kell menned a repülőtérre, hogy elhozd őt.

Nevettem egyet, azt hittem, csak viccel.

– Miért mennék én? Hiszen három éve vársz a visszatérésére!

Klára lesütötte a szemét.

– Nem mehetek.

– Beteg vagy?

Megrázta a fejét. Aztán megragadta a kezemet, és szinte suttogva hozzátette:

– Amikor meglátod, kérdezz rá nála egy nőre. ​​Veronikának hívják. Semmi mást ne mondj. Csak mondd ki a nevét, és figyeld jól a reakcióját.

Ott álltam, mintha a földbe gyökerezett volna a lábam.

– Ki az a Veronika?

– Pontosan ezt kell kiderítenem.

Mielőtt bármi mást kérdezhettem volna, Klára bement a hálószobába, és magára zárta az ajtót.

Néhány perccel a tervezett érkezés előtt értem ki a repülőtérre. Amikor végre kinyíltak az érkezési oldal ajtajai, azonnal felismertem Davidet. Kicsit idősebbnek tűnt, rövidebb volt a haja, és egy gyönyörű vörösrózsa-csokrot tartott a kezében.

Ahogy meglátott, széles mosolyra húzódott a szája.

– Hol van Klára? Nem jött el? – „Ma nem érezte jól magát” – feleltem óvatosan.

David mosolya egy pillanatra eltűnt, de gyorsan összeszedte magát.

– Kár. Pedig nagyon vártam már, hogy megölelhessem.

Egy darabig beszélgettünk az utazásáról, a munkájáról és a jövőbeli terveiről. Nyugodtnak és boldognak tűnt. Még arról az ajándékról is mesélt, amit Klárának hozott.

Ekkor eszembe jutottak a nővérem nyomatékos kérései.

– David, kérdezhetek valamit?

– Persze.

Egyenesen a szemébe néztem, és kimondtam egyetlen nevet:

– Veronika.

Abban a pillanatban valami furcsa dolog történt.

David mosolya megfagyott. A virágokat tartó keze lassan leereszkedett. Néhány másodpercig csak némán bámult rám, mintha olyasmit hallott volna, aminek soha nem lett volna szabad napvilágra kerülnie. – Hol hallottad ezt a nevet? – kérdezte végül.

– Szóval mégis ismered?

Nem válaszolt. Ehelyett körülnézett, és elővette a telefonját.

– Beszélnünk kell. De nem itt.

Ekkor megrezdült a telefonja. Ránézett a kijelzőre, mire az arca még sápadtabb lett. Kétszer is elolvasta az üzenetet, majd gyorsan lezárta a készüléket.

– Mi történt? – kérdeztem.

– Semmi. Csak egy munkahelyi ügy.

Ám a hangja teljesen másképp csengett, mint alig néhány perccel korábban.

Hazafele menet alig szólt egy szót is. Folyamatosan a telefonját figyelte, és valahányszor felvillant a kijelző, egyre idegesebbnek tűnt.

Amikor megérkeztünk, Klára még mindig a bezárt hálószobaajtó mögött ült.

– Klára, itthon vagyok! – kiáltotta Dávid.

De az ajtó nem nyílt ki.

– Előbb el kell magyaráznod valamit – szólalt meg a testvére bentről.

Dávid megállt az előszoba közepén.

– Miről beszélsz?

– Veronikáról.

Hosszú csend következett.

Aztán Klára végül kinyitotta az ajtót. Egy régi fényképet tartott a kezében – olyat, amilyet még sosem láttam. Letette az asztalra, és rámutatott egy nőre, aki Dávid mellett állt.

– Felismered?

Dávid a képre nézett, és behunyta a szemét.

– Klára, kérlek…

– Nem. Ezúttal elmondod az igazat.

Ekkor újra megrezdült a telefonja. Egy újabb értesítés jelent meg a kijelzőn. Dávid igyekezett gyorsan elrejteni, de Klára már megpillantotta a küldő nevét.

Veronika volt az.

A testvére lassan kinyújtotta a kezét.

– Olvasd fel hangosan az üzenetet!

Dávid sokáig hallgatott. Végül feloldotta a telefonját, és olvasni kezdett. Már az első néhány szó után remegni kezdett a hangja.

És ekkor értettem meg, miért félt annyira Klára a férfi visszatérésétől. Nem csupán egy nőről volt szó, aki akkor bukkant fel, amikor ő külföldön tartózkodott. A fénykép és a rejtélyes üzenetek mögött valami sokkal nagyobb dolog húzódott.

Klár