Abban a pillanatban, ahogy a fiatal szolgálólány hozzáért a kristálykesztyűhöz, különös hang csendült fel a nagyteremben – mintha csak ezüstcsengők finom csengése hallatszana a távolból, egy hideg téli éjszakán.

A lány összerezzent, de nem húzta el a kezét.

Az átlátszó kristály, amely generációkon át hideg és élettelen maradt, lassan derengeni kezdett. Először egy halvány arany sugár jelent meg benne, majd a fény szétterjedt mind az öt ujjban, végül pedig az egész tárgyat átjárta.

Teljes csend borult a teremre.

A drága selyemruhákba öltözött lányok elhallgattak. A herceg, aki még az imént nevetett, tátva maradt szájjal bámult, de hang sem jött ki a torkán. Még a király is – akit szigorú természetéről és az ősi babonákkal szembeni mély szkepticizmusáról ismertek – hirtelen kiegyenesedett a trónján.

És ekkor történt valami még különösebb.

A kristálykesztyű magától kinyílt.

Átlátszó ujjai úgy nyíltak szét, mint egy ritka virág szirmai, lehetővé téve, hogy a lány az egész kezét belecsúsztassa. Nem kellett erőlködnie, és semmilyen ellenállásba sem ütközött. A kesztyű olyan tökéletesen illeszkedett rá, mintha kifejezetten az ő számára készült volna. – Ez lehetetlen – suttogta az egyik udvarhölgy.

A herceg felállt a helyéről, és lassan leereszkedett a márványlépcsőkön. Tekintete a ragyogó kristályra, majd a fiatal nőre szegeződött, aki még az imént a szolgálók között, egészen hátul állt.

– Hogy hívnak? – kérdezte.

– Elenora, Fenséged.

– És honnan származol?

A lány lesütötte a szemét.

– Nem tudom, kik voltak a szüleim. Kisgyermekként találtak rám a királyság északi részén fekvő kolostor kapujában. Az ottani nővérek neveltek fel, amíg elég idős nem lettem ahhoz, hogy munkát vállaljak. Három éve kerültem a palotába. Néhány nemes összenézett. Számukra elképzelhetetlen volt, hogy egy ismeretlen származású lány – akinek sem vagyona, sem családi címere nincs – a jövő királynőjévé válhasson.

– Ez biztosan valami trükk! – kiáltott fel egy herceg lánya. – Biztosan bekente valamivel a kesztyűt!

– Úgy bizony! – helyeselt egy másik lány. – Vagy talán valaki úgy alakította át, hogy csak ő tudja felhúzni!

Ám a király felemelte a kezét, és azonnal elhallgattatott mindenkit.

– Csendet!

Hangja betöltötte a termet.

Ezután megparancsolta az idős királyi tanácsadónak, hogy hozza elő azt a krónikát, amely a kristálykesztyűhöz fűződő összes ismert eseményt feljegyezte.

A kesztyű nem volt közönséges családi ereklye. A legenda szerint több mint négyszáz éve készítette egy királyi ékszerész, I. Erzsébet királynő megbízásából. Úgy tartják, a királynő nem a leggazdagabb herceghez vagy a leghatalmasabb nemeshez ment hozzá, hanem egy egyszerű férfihoz, aki egy vihar során megmentette az életét.

Szerelmük azonban ellenállásba ütközött a nemesi családok részéről. Az arisztokraták azt hangoztatták, hogy egy trónon ülő nő nem hagyhatja, hogy a szíve vezérelje. Ezért a királynő elrendelte egy kesztyű elkészítését – amelyet kifejezetten arra terveztek, hogy felfedje azt az embert, akinek valódi értéke nem a vagyonában vagy nemesi nevében rejlik.

A monda úgy szólt, hogy a kristály csak annak a kezét fogadja el, aki három tulajdonsággal rendelkezik: együttérzéssel, bátorsággal, és azzal a képességgel, hogy hű maradjon saját lelkiismeretéhez – még akkor is, ha mások gúnyolódásával kell szembenéznie.

A királynő halála után a történet valódi értelme lassanként feledésbe merült. A próbatétel puszta udvari hagyománnyá silányult, és az emberek azt kezdték hinni, hogy a kesztyű feladata a legnemesebb vérvonalból származó nő kiválasztása.

Már senki sem emlékezett a legenda eredeti céljára.

Senki – kivéve az idős királyi levéltárost.

Kezei remegtek, miközben előhozta a krónikát. Hosszan lapozgatta a megsárgult oldalakat, míg végül rátalált a keresett bejegyzésre. – Felség – mondta halkan –, a legendának van még egy része; egy olyan rész, amely a krónika újabb kiadásaiból már kimaradt.

A király éles tekintettel szegezte rá a szemét.

– Olvasd! – A levéltáros nagyot nyelt, majd belekezdett:

„Amikor eljön a nap, hogy azok, akik jobban vágynak a koronára, mint az igazságra, a kristály elé járulnak, a kesztyű hideg marad. Ám amikor a munka nyomait viselő kezek – olyan kezek, amelyek sosem tagadták meg a segítséget a rászorulóktól – állnak eléje, a kristály újra életre kel. Mert a korona nem a nemesi származás jutalma, hanem kötelesség azok iránt, akiknek nincs erejük megvédeni önmagukat.”

Ahogy az utolsó szó is elhangzott, halk morajlás futott végig a termen.

Elenora a kesztyűt bámulta, szemében könnyek gyűltek. Nem értette, miért történik ez éppen vele. Sosem vágyott koronára; sosem képzelte magát trónra, egy herceg oldalán. Legnagyobb vágya csupán annyi volt, hogy annyit keressen, amennyiből egy napon nem kell majd egész életét hajnaltól sötétedésig tartó kemény munkával töltenie.

A herceg azonban más szemmel nézett a lány kezére, mint a többiek.

Észrevette az ujjakon lévő apró hegeket, a kipirosodott bőrt és a kemény munka nyomán kialakult bőrkeményedéseket. Felidézte, hogy többször is látta már a lányt az udvaron. Egyszer egy nehéz kosárnyi ruhát cipelt, de megállt, hogy felsegítsen egy elesett idős kertészt. Máskor pedig megosztotta az ebédjét egy éhes fiúval, aki a konyhaajtó közelében húzódott meg.

Sosem kért semmit cserébe. Sőt, azt sem tudta, hogy a herceg figyeli őt.

– Miért akartad felpróbálni a kesztyűt? – kérdezte a herceg.

Elenora habozott. – Mert azt mondtad, hogy bármelyik lány megteheti.

– Tudtad, hogy ki fognak gúnyolni?