Csendes délután volt a rendőrőrsön. A levegőben állott kávé szaga érződött, az eső dobolt az ablaküvegeken, Paul Hayes rendőr pedig épp egy jelentést fejezett be, amikor kinyílt a bejárati ajtó.

Két kislány lépett be.

Nem lehettek idősebbek hétévesnél. Egyszerű szürke pulóvert és kopott farmert viseltek, cipőjüket pedig teljesen átáztatta az eső. Szorosan fogták egymás kezét, mintha attól félnének: ha elengedik egymást, a másik örökre eltűnik.

Paul azonnal észrevette őket.

Az egyik kislány lassan lépkedett, de egyenesen tartotta magát. A másik viszont görnyedten ment, két kézzel szorítva a hasát; arca természetellenesen sápadt volt.

A rendőr felállt az íróasztala mellől.

– Sziasztok, kislányok! Felnőtt kíséretében jöttetek?

Az egészségesebbnek tűnő kislány megrázta a fejét.

– Nem. Én Nóra vagyok, ő pedig a kishúgom, Violet.

Paul közelebb lépett, és látta, ahogy Violet a fájdalomtól megremeg. A kislány megpróbált megszólalni, de szavak helyett csak egy halk nyögés szakadt ki belőle.

– Mi történt vele? – kérdezte gyengéden.

Nóra lesütötte a szemét. Néhány másodpercig hallgatott, mintha mérlegelné, vajon megbízhat-e a rendőrben.

Aztán suttogva megszólalt:

– Apa tett valamit a hasába. Lenyeltette vele. Azt mondta, senkinek sem szabad elmondanunk.

Paul arckifejezése azonnal komorrá vált.

– Mit adott neki?

– Nem tudom. Azt mondta, vitaminok, és hogy utána álmos lesz tőlük. De most nagyon fáj Violet hasa.

Violet lassan rogyott bele az ügyfélpult melletti székbe. Továbbra is szorosan fogta a hasát, a szeme pedig kezdett lecsukódni.

Paul egy pillanatot sem vesztegetett. Mentőt hívott, ismertette a gyermek tüneteit az ügyeletesnek, majd megkért egy kollégát, készítsen elő egy helyiséget, ahol a kislányok biztonságban lehetnek.

Ezután letérdelt Nóra elé, hogy a szemébe nézhessen.

– Jól tetted, hogy idejöttél. Most pedig mondj el mindent, amire emlékszel! Senki sem fog megbüntetni azért, mert segítséget kértél.

Nóra sírva fakadt.

– Apa azt mondta, ha bárkinek elmondjuk, elvisz minket. Azt mondta, senki sem fog hinni nekünk.

Paul gyomra összeszorult.

Pályafutása során számos olyan esettel találkozott, amikor gyermekeknek éppen azoktól kellett védelmet nyújtani, akikben a legjobban meg kellett volna bízniuk. Mégis, minden egyes alkalommal mélyen megérintette, amikor egy gyermek úgy állt előtte, hogy meg volt győződve róla: az igazság kimondásáért büntetés jár. – Nézz rám, Nóra! – mondta nyugodtan. – Sem te, sem a kishúgod nem követtetek el semmi rosszat.

A kislány lassan levette a jobb cipőjét. Óvatosan megemelte a talpbetétet, és alóla előhúzott egy kicsi, üres fecskendőt – tű nélkül.

Átadta a rendőrnek.

– Oda rejtettem, mert apa mindig átnézi a zsebeinket. Féltem, hogy megtalálja.

Paul felhúzta a kesztyűjét, biztosította a tárgyat, és feljegyezte a megtalálás körülményeit. Azt még nem tudta, milyen anyag volt a fecskendőben, vagy hogy összefüggésben áll-e azzal a szerrel, amit Violet kapott. Az azonban világos volt, hogy a további vizsgálatok érdekében meg kell őrizni.

– Láttad, mit tett bele apa? – kérdezte.

Nóra megrázta a fejét.

– Nem. Csak azt láttam, hogy a kezében tartja. Aztán megetette Violettel. Azt mondta, muszáj, mert beteg.

Paul minden szót feljegyzett.

– És miért jöttetek el otthonról? – Violet sírni kezdett, apa pedig dühös lett. Amikor elment telefonálni, segítettem Violetnek felvenni a kabátját. Azért jöttünk ide, mert tudtam, hogy a rendőrök segítenek az embereken.

Paul egy pillanatra félrenézett.

Egy hétéves kislánynak kellett önállóan döntenie arról, hogy biztonságosabb a rendőrségre menekülni, mint otthon maradni. És még ilyen helyzetben is a testvére volt a legfontosabb számára.

– Bajba kerülünk? – kérdezte Nora. – Nem – felelte Paul habozás nélkül. – Most Violettel foglalkozunk. Aztán kiderítjük, mi történt.

A távolban már hallani lehetett a szirénák hangját.

Paul a számítógéphez fordult, hogy ellenőrizze a kislányok által elmondottakat. Miközben a mentők érkezésére vártak, egy kollégája szólt neki, hogy néhány perccel korábban egy férfi telefonált be az őrsre: két lánya eltűnt.

A férfit Dr. Richard Hayesnek hívták.

Paul megdermedt.

Ugyanaz a vezetéknév, mint az övé – bár nem voltak rokonok. A bejelentés szerint a férfi azt állította, hogy hétéves ikerlányai kiszaladtak a kertből, miután nem voltak hajlandóak bevenni az előírt vitaminokat.

– Mondott még valamit? – kérdezte Paul a kollégáját.

– Azt állította, hogy a gyerekek zavarodottak, és az egyiküknek valamilyen egészségügyi problémája van. Azt akarta, hogy azonnal megtaláljuk és hazavigyük őket.

Paul Norára nézett.

A kislány Violet kezét fogta, és valamit súgott neki. Amikor észrevette a rendőr tekintetét, gyorsan megrázta a fejét.

– Nem akarok hazamenni.

Ez a négy szó elég volt ahhoz, hogy Paul rájöjjön: nem fogadhatja el fenntartások nélkül az első magyarázatot, amit kapott.

A gyógyszeradagolón található adatok alapján utánanézett a készítménynek, de hamar rájött, hogy a kód önmagában nem elég a pontos azonosításhoz. Hivatalos úton ellenőriztette a receptet, és tájékoztatta a mentőegységet mindenről, amit az esetről tudott. Amikor a képernyőn megjelentek az orvos adatai, aki a gyógyszert felírta, Paul hosszú másodpercekig mozdulatlanul ült. A receptet Dr. Richard Hayes nevére állították ki, aki az apja…