A Harrington-birtok, amely valaha a gazdagság és az élet örömének szimbóluma volt, fojtogató csendbe burkolózott, mióta Daniel Harrington felesége rejtélyes módon eltűnt. A férfi, aki egykor magabiztos üzletemberként ismert, most összetört özvegyként próbált talpon maradni – sikertelenül. Egyetlen öröksége felesége után a két újszülött ikergyermek volt, akiknek gondozása egyre inkább lehetetlen feladattá vált számára.

Az első hónapokban a gyász bénító ereje uralta Daniel mindennapjait. A kastély falai között minden tárgy, minden sarok a feleségére emlékeztette. Azonban amikor az ikrek fél évesek lettek, a csendet felváltotta a szüntelen, szívszaggató sírás. Éjszakáról éjszakára hangzott fel a jajgatás, és semmi sem volt képes megnyugtatni őket.

Daniel a lehető legjobb dadusokat fogadta fel, akikért pénzt adni csak érdemes volt. Mindannyian feladták. Egyikük sem tudta elcsendesíteni a két kisfiút. A férfi egyre kimerültebb és kétségbeesettebb lett. Gyakran ült hajnali órákban a dolgozószobájában, üres poharat szorongatva, miközben a kastély másik szárnyából a gyermekei keserves sírása visszhangzott. A bűntudat gyötörte – miért éppen ő maradt életben, és miért kellett a feleségének eltűnnie?

Egy ilyen hajnalon lépett oda hozzá Mrs. Lillian, a család idős házvezetőnője, aki évtizedek óta szolgálta a Harringtonokat. Halk hangon szólt:
– „Van valaki, aki talán segíthet. Nem szokványos dada. De különleges tehetsége van.”

Másnap este megérkezett Amara. Nem volt elegáns megjelenése, sem vastag önéletrajza. Nem hozott ajánlóleveleket, sem fényűző bizonyítványokat. Csak nyugtalanító nyugalmat, mély tekintetet és egy hangot, amely lágyan csengett, mint az eső kopogása az ablakon.

„Gondoskodtam már anyátlan gyerekekről” – mondta csöndesen, mikor Daniel gyanakodva figyelte. – „Nem csak vigasztalásra van szükségük. Azt kell érezniük, hogy biztonságban vannak.”

Aznap este próbára tették. Az ikrek szokás szerint vigasztalhatatlanul sírtak. Amara a gyerekszoba padlójára ült, törökülésben, becsukta a szemét, és egy ismeretlen, lassú dallamot kezdett dúdolni. Először semmi nem változott, a sírás tovább harsogott. Aztán fokozatosan elhalkult. Majd hirtelen teljes csend telepedett a szobára. A gyermekek mélyen aludtak.

Daniel döbbenten lépett be.
– „Mit tettél?” – kérdezte szinte suttogva.
Amara felnézett rá.
– „Nem csak szeretetre van szükségük. Arra, hogy valóban lássák őket.”

Attól az éjszakától kezdve az ikrek nem voltak hajlandók Amara nélkül elaludni. Mintha a nő jelenléte láthatatlan köteléket szőtt volna köréjük. Daniel hetekig figyelte őt. Semmi különleges eszköz, semmiféle bonyolult technika nem volt. Csak türelem, melegség és megmagyarázhatatlan tudás.

Idővel a férfi egyre többször találta magát Amarát figyelve, ahogy a gyerekekkel bánik. Mintha jobban ismerte volna őket, mint ő maga, saját apjuk. Egyik este, miközben az egyik fiút ágyba tette, Daniel nem bírta tovább, és halkan kérdezte:
– „Hogyan csinálod ezt?”

Amara elmosolyodott, de a mosolyában volt valami baljós nyugalom.
– „Ez nem varázslat. Egyszerűen hiszik, hogy soha nem hagyom el őket. Ez az, amitől a legjobban félnek.”

Egy késői órán, mikor Daniel a folyosón haladt el a gyerekszoba mellett, különös szavakat hallott. Amara az alvó gyermekekhez hajolt, és suttogta:
– „Semmi baj, kicsikéim… A titkaitok biztonságban vannak nálam. Még azok is, amelyeket apátok sem tud.”

Daniel szíve megállt egy pillanatra. Milyen titkokról beszél? Milyen tudás lehet egy idegen nő birtokában, amit ő, a gyermekek apja sem ismer?

Másnap számon kérte. Ki ő valójában? Honnan jött? Honnan tudhat ennyit? De Amara minden kérdésre csak egy titokzatos mosollyal válaszolt, mintha a feleletek már rég el lettek volna döntve valahol másutt.

És így Danielben egyre inkább gyűlt a kérdés, amely azóta sem hagyja nyugodni:

Ki valójában Amara – és mit tud a gyermekeiről, amit ő maga soha nem mert megtudni?