A nap könyörtelenül perzselte a hatalmas aréna homokját. Ezrek zsúfolódtak össze a kőlelátókon, olyan látványosságra várva, amelyről még évek múlva is beszélni fognak. Az első sorban ült a király és családja, fegyveres őrök és magas rangú udvari tisztségviselők gyűrűjében.

Az aréna közepén egy férfi állt, megkötözött kézzel.

Adriannek hívták; alig néhány héttel korábban még egyszerű utazó volt, aki régi fegyverek javításából és talált régiségek kereskedelméből élt. Senki sem tudta pontosan, honnan érkezett. Nem volt családja, akihez visszatérhetett volna, és befolyásos barátai sem akadtak, akik szót emeltek volna mellette.

Éppen ezért vált könnyű célponttá a vádaskodások számára.

Egy tárgy tűnt el a királyi kincstárból – egy olyan kincs, amelyről azt tartották, hogy értékesebb, mint több tartomány összvagyona. Egy drágakövekkel díszített aranykazetta volt ez, amelyet a királyi család generációkon át őrzött. Az ősi krónikák szerint nem csupán a királyok tulajdonát képezte; egy olyan ősi eskü jelképe volt, amely az egész birodalom védelmét szolgálta.

Amikor a kincs eltűnt, a király elrendelte a városkapuk lezárását, és a palota környékén minden ház átkutatását.

Adriant egy régi templom közelében találták meg, ahol állítólag megpróbált eladni egy darabot az aranykincsből. A táskájában valóban találtak olyan apró tárgyakat, amelyek a királyi kincstárból származtak.

A férfi azonban kezdettől fogva kitartott amellett, hogy nem ő vette el azokat.

„Valaki csempészte őket hozzám” – ismételgette a kihallgatás során. „Nem tudom, ki tette, de esküszöm, hogy a királyi kincset sosem láttam.”

Senki sem hitt neki.

A királyi udvar gyorsan ítéletet hozott. Adriant a nyilvánosság előtt kellett megbüntetni, hogy sorsa elrettentsen bárki mást, aki a jövőben a királyi vagyonra merne törni. A büntetést az arénában kellett végrehajtani – egy olyan helyen, amely egykor ünnepségeknek és küzdelmeknek adott otthont.

Ezúttal azonban nem harcos várt a porondon.

Hanem egy vadállat.

---

Ahogy Adriant az aréna közepére vezették, hangos morajlás futott végig a tömegen. Egyesek tolvajnak bélyegezték, míg mások csupán azért jöttek, hogy szemtanúi legyenek egy szokatlan látványosságnak. Keveseket érdekelt, vajon az elítélt valóban bűnös-e.

Adrian végigfuttatta tekintetét a lelátókon.

Egyetlen arcot sem látott, amely reményt nyújtott volna a segítségre.

Nyakában egy régi nyaklánc lógott. Sötét fémből készült, közepén oroszlánfej formájú medállal. Első pillantásra jelentéktelennek tűnt; felülete karcos volt, szélei pedig elkoptak az évek során.

Adrian mégsem vette le soha.

Ez volt az egyetlen emlék, amely édesanyjától maradt rá. Gyerekkorában az anyja mindig azt mondta neki, hogy úgy kell vigyáznia a nyakláncra, mintha az élete múlna rajta. Azt azonban sosem árulta el, miért. Amikor Adrian rákérdezett, az anyja csupán megsimogatta a haját, és így felelt:

„Egy nap majd megérted, kihez tartozol valójában.”

Akkoriban Adrian azt hitte, ezek csupán egy olyan asszony rejtélyes szavai, aki különleges jelentőséget próbál tulajdonítani egy hétköznapi tárgynak.

Most, több ezer néző előtt állva, a halálra várva, az asszony hangja újra felcsengett az elméjében.

Az őrség parancsnoka felállt a királyi emelvényen.

– Adrian! Bűnösnek találtattál a Korona tulajdonának eltulajdonításában. Megadtuk az esélyt, hogy beismerd a tettedet, és felfedd bűntársaidat. Te ezt megtagadtad. Most pedig viselned kell bűnöd következményeit.

Adrian felemelte a fejét.

– Nem vagyok tolvaj.

Hangja betöltötte az arénát.

– Ha meg akartok ölni, tegyétek meg! De ne írjatok hazugságot a történelembe, és ne nevezzétek ezt igazságszolgáltatásnak!

Egy pillanatra csend telepedett a tömeg egy részére.

A király azonban csupán felemelte a kezét.

– Nyissátok ki a kaput! ***

Az aréna túlsó feléről fém éles, recsegő hangja hallatszott.

Egy hatalmas kapu lassan felemelkedett, s feltárult mögötte egy sötét sziluett.

Egy oroszlán.

Hatalmas termetű volt, széles fejjel és sűrű sörénnyel, amely arany színben csillant meg az éles napfényben. Mancsai mélyen a homokba süllyedtek, ahogy kilépett. Egy pillanatra megállt, és körülnézett az arénában.

Aztán megpillantotta Adriant.

A tömeg kiabálni kezdett.

Néhányan felálltak a helyükről, hogy jobban lássanak. Mások a kőkorlát fölé hajoltak. A királyi őrök mozdulatlanul álltak, várva, hogy a fenevad rohamra induljon.

Adrian meg sem mozdult.

Nem volt hová menekülnie; kezei meg voltak kötözve, körülötte pedig csak a nyílt homokterület terült el.

Az oroszlán lehajtotta a fejét, és egy lépést tett előre.

Mozgása lassú volt, mégis határozott. A távolság a fenevad és az elítélt között egyre csökkent.

Öt méter.

Három méter.

Egy méter.

Adrian behunyta a szemét.

És ekkor történt valami, amire senki sem talált magyarázatot.

Az oroszlán hirtelen megállt.

Hatalmas teste megmerevedett, farka pedig abbahagyta a homok kavarását. Az állat felemelte a fejét, és tekintetét Adrian nyakára szegezte.

Egy régi nyakláncra.

Eleinte csak az vette észre, aki a legközelebb állt az arénához. Aztán többen is az elítélt felé mutattak a nézők közül.

A medál – amely egy oroszlánfejet formázott – halvány, aranyló fényt árasztott.

A fény egyre erősödött, mintha maga a fém lett volna a fényforrás. Az oroszlán vésett szemei ​​felragyogtak, a fejét körülvevő míves minták pedig csillogni kezdtek.

Csend borult az arénára.

Az igazi oroszlán tett még egy lépést előre.

Aztán lehajtotta a fejét.

És ahelyett, hogy támadott volna, lassan leült közvetlenül Adrian elé. Több ezer ember maradt néma döbbenetben.

Az állat, amely…