Abba a szállodába, ahol annak idején a nászutunkat töltöttük.
Ez pontosan negyven éve történt.
Akkoriban fiatalok és gondtalanok voltunk, és biztosak benne, hogy közös kalandokkal teli élet vár ránk. Nem volt sok pénzünk, de boldogok voltunk. Még arra is emlékszem, melyik szobában laktunk, milyen volt a kilátás az ablakból, és milyen volt a földszinti kis étterem.
Amikor a hosszú utazás után beléptünk a szálloda halljába, olyan érzésem támadt, mintha visszautaztam volna az időben.
Robert körülnézett, és elmosolyodott.
Én is.
Legalábbis addig, amíg oda nem léptünk a recepcióhoz.
A recepciós felpillantott a számítógépéből.
Amint meglátta Robertet, felderült az arca.
– Üdvözlöm újra itt.
Felnevettem.
– Hihetetlen. Tényleg emlékszik ránk? Negyven éve nem jártunk itt.
A recepciós arcáról eltűnt a mosoly.
Rám nézett.
Aztán Robertre.
Az arckifejezése olyan hirtelen változott meg, hogy azonnal észrevettem.
– Ó… – mondta lassan. – Azt hittem, Mr. Harris nemrég járt itt.
Homlokomat ráncoltam.
– Nemrég?
Robert meg sem mozdult.
– Biztosan összekever valakivel.
De a recepciós már keresett is valamit a számítógépén.
Egy pillanatig csendben maradt.
Aztán megszólalt:
– Nem. Nem hiszem.
Közelebb hajolt a képernyőhöz. – Ugyanaz a név szerepel itt. Robert Harris.
Rá nézett.
– És Mr. Harris általában ugyanazt a szobát is kéri.
Megdermedtem.
– Általában?
Robert félbeszakította.
– Csak be szeretnénk jelentkezni.
Hangja nyugodt volt.
Talán túlságosan is nyugodt.
A recepciós azonnal elhallgatott.
Elkérte az igazolványainkat, elvégezte a bejelentkezést, és átnyújtotta a szobakulcsot.
Miközben a lift felé tartottunk, többször is Robertre pillantottam. Nem szólt semmit.
Én sem.
Ám egyetlen kérdés kezdett motoszkálni a fejemben.
Járt már itt előttem?
Amikor végül beléptünk a szobába, magam mögött behúztam az ajtót.
– Jártál már itt nélkülem?
Robert letette a bőröndjét.
– Nem.
– A recepciós felismert téged.
– Téved.
– Azt mondta, mindig ugyanazt a szobát kéred.
Ezúttal rám nézett.
– Negyven év alatt az ember összekeverhet valakit egy azonos nevű személlyel.
Hinni akartam neki.
Igazán akartam.
Négy évtizedet töltöttünk együtt.
Gyerekeket neveltünk fel.
Túléltünk vitákat, betegségeket, anyagi gondokat és szeretteink elvesztését.
Soha nem volt okom azt hinni, hogy Robert bármi lényegeset titkolna előlem.
Azon az estén azonban nem tudtam megszabadulni a nyugtalanító érzéstől.
Így hát vacsora közben mellékesen megkérdeztem a pincért:
– Mióta dolgozik itt az a recepciós hölgy?
– Majdnem tizenöt éve – felelte. Letettem az evőeszközt.
Tizenöt éve.
Semmiképpen sem emlékezhetett Robertre a nászutunkról.
Tehát később találkozhattak.
Már csak egyetlen kérdés maradt.
Mikor?
Másnap reggel megvártam, amíg Robert elhagyja a szobát.
Azt mondta, elintéznivalója van a városban.
Amint maga mögött behúzta az ajtót, egyenesen a recepció felé indultam.
Ugyanaz a nő állt ott.
Ezúttal nem mosolyogtam.
– Szeretnék kérdezni valamit.
– Természetesen.
– Mikor szállt meg itt utoljára a férjem?
A recepciós azonnal megdermedt.
– Elnézést kérek, de nem adhatunk felvilágosítást a vendégek itt-tartózkodásáról.
– Ő a férjem.
– Értem.
– Azt mondta, rendszeresen ugyanazt a szobát kérte.
– Mrs. Harris…
– Hányszor járt itt?
Hosszú ideig hallgatott.
Aztán körülnézett. – Kérem, nem mondhatok semmit.
– Miért?
Lesütötte a szemét.
– A férje megkért, hogy ne beszéljek a korábbi látogatásairól.
Ránéztem.
– Ő kérte ezt?
Bólintott.
– Fizetett magának?
Ezúttal nem válaszolt.
– Mennyit?
– Nem erről van szó.
– Többet fizetek.
Az asszony megrázta a fejét.
– Nem a pénz a lényeg.
Ez még jobban megrémisztett. Úgy távolodtam el a recepciótól, mintha épp kinyitottam volna az ajtót valami olyasmi előtt, amiről talán nem is akartam tudomást szerezni.
Egész nap úgy tettem Robert előtt, mintha minden rendben lenne.
Nevettem.
Megkérdeztem, mit szeretne vacsorázni.
Meghallgattam a történeteit.
Ám legbelül egyetlen érzés emésztett.
A félelem.
Negyven év házasság.
Negyven év közös élet.
És hirtelen már nem voltam biztos benne, hogy ebből az életből mennyi volt valóban olyan, amilyennek hittem.
Azon az estén a szálloda éttermében ültünk.
Robert az étlapot tanulmányozta.
Én a vacsorámra vártam.
A pincér letett egy tányért elém.
Ahogy távozott, valami furcsát vettem észre.
Egy kis, összehajtott cetli volt a tányér pereme alá dugva.
Diszkréten kihúztam.
Az asztal alatt hajtogattam szét.
Egyetlen üzenet állt rajta.
„Ismerem a férje titkát. Jöjjön a személyzeti bejárathoz este 11-kor. Egyedül jöjjön.”
Hevesen verni kezdett a szívem.
Robert felé pillantottam.
Még mindig az étlapot olvasta.
A táskámba csúsztattam a cetlit.
Este 11-kor csendben kisurrantam a szobából.
Sietve lementem a földszintre, és kimentem a hátsó bejáraton.
Sötét volt odakint.
Ugyanaz a pincér állt a személyzeti bejáratnál.
Amint meglátott, körülnézett. – Ezt nem tőlem tudod. – Mondd el, mit tudsz.
Egy pillanatig habozott.
– Láttam a férjedet.
– Hányszor?
– Többször is.
– Kivel?
Megállt egy pillanatra.
Aztán így szólt:
– Egy fiatal nővel.
Úgy éreztem, mintha megállt volna a szívem.
Tehát igaz volt…