Az idős asszony előtte állt; arcát tészta borította, ősz haja kócos volt, egyik kezével pedig még mindig az asztal szélét szorította.
Csend telepedett a börtönkonyhára.
Senki sem mozdult.
Senki sem mert közbelépni, hogy megállítsa Bertát.
A többi rab túl jól ismerte őt.
Az intézmény egyik legveszélyesebb nője volt: hatalmas termetű, erős, és hozzászokott ahhoz, hogy bármit megszerezzen, amit csak akar. Erőszakos bűncselekmény miatt töltötte hosszú büntetését, és korábban is követett már el bántalmazásokat.
Amikor dühbe gurult, a többiek inkább hátráltak.
Ám ezúttal átlépte a határt.
Megragadta a hatvankilenc éves asszony haját, és durván az előkészített tésztába nyomta az arcát.
– Na? – nevetett fel. – Most már van kedved beszélni?
Több rab is elfordította a tekintetét.
Egyikük sírva fakadt.
Az idős asszony levegőért kapkodott, kezeivel pedig támasz után kutatott.
Berta visszarántotta.
– Nézz rám!
Az asszony lassan felemelte a fejét.
Arcát liszt és tésztadarabok borították.
Berta felnevetett.
– Azt hiszed, valaki majd megment?
Aztán felemelte a kezét.
És ekkor váratlan dolog történt.
– Engedd le a kezed!
Nem kiáltás volt.
Nem is egy őr hangja.
Egy idősebb asszony nyugodt hangja szólalt meg. Berta megtorpant.
Az idős asszony ránézett.
És három hónap óta először megváltozott az arckifejezése.
Nem volt benne félelem.
Harag sem.
Valami más volt benne.
Valami, amitől Berta egy pillanatra hátralépett.
Ám ahhoz, hogy megértsük az okát, három hónappal kell visszamennünk az időben.
Amikor az idősebb asszony megérkezett a börtönbe, alig figyelt fel rá valaki.
Hatvankilenc éves volt.
Annának hívták. Nem tűnt olyan embernek, akinek börtönben lenne a helye.
Halkan beszélt, lassan járt, és sosem próbált magára vonni a figyelmet.
Amikor a többi rab szidalmazta, nem reagált.
Ha valaki kötözködni próbált vele, egyszerűen odébbállt.
És amikor megkérdezték tőle, miért került börtönbe, mindig ugyanazt válaszolta:
„Szörnyű hibát követtem el.”
Semmi többet.
Egyes rabok azt hitték, pénzügyi csalás miatt ítélték el.
Mások azt állították, hogy megsebesített valakit.
Senki sem tudta az igazságot.
Anna ideje nagy részét a börtönkonyhán töltötte.
Ott érezte magát a legjobban.
Panasz nélkül dolgozott.
Tésztát gyúrt, zöldséget aprított és levest főzött.
Soha nem panaszkodott.
Még az őrök is észrevették, hogy számíthatnak rá.
Egyikük egyszer így szólt hozzá:
„Talán te vagy a legnyugodtabb ember az egész épületben.”
Anna elmosolyodott. „Meg lehet tanulni hallgatni.”
Az őr felnevetett.
Nem is sejtette, mennyire igaz volt ez a kijelentés.
Berta az első naptól kezdve gyűlölte Annát.
Senki sem tudta pontosan, miért.
Talán az zavarta, hogy Anna nem félt tőle.
Talán az, hogy Anna levegőnek nézte.
Vagy talán valami mélyebb dolog irritálta.
Berta hozzászokott ahhoz, hogy puszta jelenléte is elég.
Elég volt belépnie egy helyiségbe, és a beszélgetések máris elhaltak.
Anna azonban egyszerűen folytatta a munkáját.
Egy nap Berta elvette a reggelijét.
„Erre már nincs szükséged.”
Anna csak az üres tányérra nézett.
„Rendben.”
Máskor Berta a földre söpörte a holmiját.
Anna szó nélkül összeszedte azokat.
Amikor Berta szándékosan meglökte a vállával a folyosón, Anna egyszerűen félreállt.
Ez őrületbe kergette Bertát.
„Miért nem félsz tőlem?”
Anna így válaszolt:
„Mert a félelem nem segít megváltoztatni a múltat.” Berta akkor még nem értette, mire gondol.
De a szavak beleégtek az emlékezetébe.
Aztán eljött a nap, amikor többen is hiányoztak a konyhai személyzetből.
A foglyoknak gyorsabban kellett dolgozniuk.
Nagy tálakban állt a tészta az asztalon.
Anna épp az egyik adagot készítette elő.
Berta odalépett, hogy elvegyen egy másikat.
– Add ide azt a tálat!
Anna megrázta a fejét.
– Ez már majdnem kész. Vegyél egy másikat. – Mondtam, hogy azt akarom.
– Ha összekeverjük, kezdhetjük az egészet elölről.
Berta megragadta a tálat, és az asztalhoz vágta.
A tészta mindenfelé szétfröccsent.
Anna csak a felfordulást nézte.
– Istenem… mennyi düh van benned, lányom.
Berta megdermedt.
– Mit mondtál?
Anna rájött, hogy hibázott.
– Semmit.
De már késő volt.
– Kit nevezel „lánynak”?
Berta a hajánál fogva megragadta.
Az egész pillanatok alatt történt.
Az idős asszony arca a tésztába fúródott.
Kiáltások hallatszottak körülöttük.
Senki sem avatkozott közbe.
Berta visszarántotta.
– Na?
Anna levegőt vett.
– Kérlek… engedj el.
– Még nem végeztem.
Berta felemelte a kezét.
És akkor Anna megszólalt:
– Engedd le.
Berta mozdulatlanul állt.
– Mi?
Anna lassan letörölte a tésztát az arcáról.
Aztán kihúzta magát.
Bár alacsonyabb volt, hirtelen mégis másnak tűnt.
Erősebbnek.
Nyugodtabbnak.
– Azt mondtam, engedd le a kezed.
Berta felnevetett.
– És miért tenném?
Anna a szemébe nézett.
– Mert ha megütsz, megbánsz majd valamit, amit nem lehet jóvátenni.
Berta épp lecsapni készült.
Ekkor kinyílt a konyhaajtó.
Belépett a főőr. Két másik dolgozó követte. Mindannyian megálltak.
Az őrnő Bertára nézett.
Aztán Annára.
És hirtelen megváltozott az arckifejezése.
– Berta. Lépj hátra.
Berta meglepetten pislogott.
– De ő…
– Lépj hátra.
Ezúttal határozott volt az őr hangja.
Berta lassan hátrébb lépett.
Eközben Anna megtörölte az arcát.
Az őr odalépett hozzá.
– Jól vagy?
Anna bólintott.
– Igen.
– El kell vinnünk a betegszobára.