A folyó csendesen, egyenletesen hömpölygött. Fekete vize komoran tükrözte az alkonyatot, mintha a természet is némán gyászolna valamit, amit az emberek még nem tudtak. Az áramlat nem sietett, nem ellenkezett — csak vitt magával mindent, amit elé sodort az élet.

Ezt a halotti csendet egy hirtelen érkező motorzúgás törte meg. A parton megállt egy fekete, fényes luxusautó. A kerekek alatt ropogott a kavics, majd kinyílt az ajtó. Egy férfi szállt ki, öltönye hibátlanul szabott volt, lépései határozottak, tekintete hűvös és üres. Nem nézett körbe. Tudta, hova jött.

A hátsó ülésen egy kislány ült. Öt év körüli lehetett. Karjaiban egy kopott plüssmackót szorongatott, és egy régi típusú tolószékbe volt szíjazva. Arca sápadt volt, szeme tágra nyílt — nem sírt, nem beszélt. De a félelem ott égett a pillantásában, nyers és őszinte, mint valami, amit már nem lehet elrejteni.

A folyótól nem messze, a mezőn egy ló emelte fel a fejét. Izmos testén megrebbent az izom, fülét előreszegte, figyelt. A természet megérezte azt, amit az emberi szív még elutasított. Valami közeledett.

A férfi lassan, szinte rituálészerű mozdulatokkal vette ki a lányt az autóból. Nem beszélt hozzá. Csak felemelte, odalépett egy rozoga csónakhoz, és beültette. A kislány nem tiltakozott. Csak szorította a mackót, mintha az egyetlen társa lenne ebben a néma, sötét világban.

A férfi ellökte magát a parttól. A csónak nyikorgott, a víz tompán csobogott. A folyó közepe felé eveztek, oda, ahol az áramlat gyorsabb volt, erősebb. A lány nem szólt, nem kérdezett. Szemei üresek voltak, mégis figyeltek. Mint aki már mindent tud.

A férfi egyszer csak letette az evezőt. Felállt a csónakban. Egy pillanatra megállt, mintha tétováznia kellene. Aztán előrehajolt, megragadta a lányt a vállánál fogva… és egyetlen, brutális mozdulattal a vízbe hajította.

A tolószék csattant, a víz felcsapott, majd elnyelte a kislány testét.

És csend lett.

A férfi csak állt, mereven nézte a sötét vizet. Nem érzett semmit. Se bűntudatot, se haragot. Csak végrehajtotta, amit eltervezett.

De ekkor történt valami, amit senki nem várt.

A túlparton felhangzott egy éles, reszkető hang. Nem emberi kiáltás volt, inkább állati ösztönből fakadó figyelmeztetés. A mezőn álló ló vadul nyerített, és vágtába kezdett a folyó irányába.

A víz felkavarodott. És egyszer csak, egy ágon kapaszkodva, felbukkant egy kéz. Gyermekkéz. Aztán egy nedves fej. A kislány volt az. Még élt. Remegett, zihált, de valahogy a felszínre tudott kerülni.

Egy öreg faágba kapaszkodott, és a part felé próbált evickélni. A plüssmackó még mindig ott volt vele, féloldalasan lógott a vállán.

Ekkor lépések hangzottak a part mentén. A bokrok közül kilépett egy idős férfi. Arca kemény volt, szemeiben elszántság. Egy vadászpuskát tartott a kezében. A csónakban álló férfi ránézett — és megdermedt.

A férfi nem szólt, nem fenyegetett. Csak célzott.

A csónak lassan eltűnt a sötétedő vízen, az ár sodrásában.

A parton már több ember gyűlt össze. A kislányt erős karok emelték ki a vízből. Sírt, reszketett, de élt. És szorította a mackót, mintha az lenne az egyetlen kapocs, ami visszatartja őt attól a világtól, amely majdnem elnyelte.