Égett a szemem, a lábam rogyadozott, a fejem pedig kőnehéznek tűnt. Egyetlen műszak alatt számtalanszor szaladgáltam a kórtermek között: sürgősségi eseteket láttam el, hívásokra válaszoltam, kórlapokat ellenőriztem, és az azonnali ellátást igénylő betegekkel foglalkoztam.

Még arra sem volt időm, hogy rendesen egyek.

Amikor végre véget ért a műszak, az órára pillantottam, és egy pillanatra azt hittem, tévedtem. Reggel volt. Előző reggel kezdtem, és csak másnap hagytam el a kórházat.

Még ahhoz sem volt erőm, hogy átöltözzek a munkaruhámból.

Magamra kaptam a kabátomat a munkaruhám fölé, felvettem a táskámat, és lassan elindultam a buszmegálló felé.

A busz közel húsz perc múlva érkezett meg.

Zsúfolásig tele volt.

Az emberek a folyosón álltak; némelyek a kapaszkodókba csimpaszkodtak, mások pedig próbáltak egy kis levegőhöz jutni. Amint felszálltam, tudtam, hogy hosszú, állással járó hazaút vár rám.

Ám ekkor megpillantottam az egyetlen üres ülést.

Az ablak mellett volt.

Egy pillanatig haboztam. Aztán azt mondtam magamnak: egy ilyen műszak után jogom van leülni – legalább egy rövid időre.

Leültem, az ölembe vettem a táskámat, és az ablaküvegnek támasztottam a fejemet.

A busz elindult.

Csak az első néhány megállóra emlékszem.

Aztán elaludtam.

Nem tudom, meddig aludtam. Talán néhány percig. Talán tízig.

Egyszer csak valaki durván megrázta a vállamat.

– Ébredj fel!

Kinyitottam a szemem.

Néhány másodpercig fogalmam sem volt, hol vagyok.

Egy körülbelül hatvanöt éves nő állt előttem. Hosszú kabátot viselt, a haja gondosan be volt lőve, az arckifejezése pedig egyértelműen azt jelezte: azért jött, hogy rendre utasítson.

– Na, szívecském? – mondta hangosan. – Add át a helyedet egy nagymamának!

Lassan kiegyenesedtem. Körülnéztem.

A busz valóban tele volt. Ám a közelben több fiatal is állt, és némelyikük korántsem tűnt olyan fáradtnak, mint én.

– Elnézést – mondtam halkan. – Megkérhetne valaki mást? Épp most fejeztem be egy huszonnégy órás műszakot.

Az asszony észrevette a kabátom alól kikandikáló munkaruhámat.

Ám a megértés helyett csak összeráncolta a homlokát.

– Manapság mindenki ezt mondogatja.

Hallgattam.

– Az én időmben a fiatalok tisztelték az idősebbeket – folytatta. – Ma meg csak ültök ott, behunyjátok a szemeteket, és fütyültök mindenki másra.

Néhányan hátrafordultak.

Gombóc nőtt a gyomromban.

Kimerült voltam. Nem akartam vitatkozni. Nem akartam idegeneknek magyarázkodni az életemről. Csak haza akartam jutni.

Újra behunytam a szemem.

Azt hittem, ezzel vége is a beszélgetésnek.

De nem így lett.

– Nézzék csak – mondta az asszony, ezúttal hangosabban. – Fiatal és egészséges. Mégis egy idős ember kénytelen állni miatta.

Néhány utas lesütötte a szemét.

Mások az asszonyt kezdték figyelni.

Egyszer csak felállt egy fiatal férfi, aki néhány méterrel arrébb ült.

– Hölgyem, leülhet ide.

Az ülésére mutatott.

Az asszony ránézett.

Aztán megrázta a fejét.

– Nem.

A fiatalember meglepetten pislogott.

– Hogyhogy nem? Le akart ülni, nem?

– Az ablak melletti helyre akarok ülni.

Egy pillanatra csend telepedett a buszra.

A fiatalember értetlenül megvonta a vállát.

– De hát ez is ülőhely.

– Azt ott akarom.

Egyenesen rám mutatott.

Kezdett derengeni előttem, hogy nem arról van szó, hogy rosszul érzi magát, vagy nem bír állni.

Az én helyemet akarta.

– Fiatal hölgy – mondta újra. – Keljen fel most. Ne hozza magát kellemetlen helyzetbe az egész busz előtt.

Ránéztem.

Ezúttal nem volt erőm udvariaskodni.

– Hölgyem, egész éjjel a kórházban dolgoztam. Valóban kimerült vagyok.

– Én pedig idős asszony vagyok.

– Ezt értem.

– Akkor miért nem áll fel?

Nem válaszoltam.

Abban a pillanatban női hang csendült fel a busz elejéből.

– Várjon csak.

Mindenki hátrafordult.

Egy idős utas volt az, aki addig csendben maradt.

Először rám nézett, majd az ülésem mellett álló nőre. ​​– Nem vette észre, mit visel?

A nő összeráncolta a homlokát.

– És?

– Az nem hétköznapi ruházat.

Hirtelen többen is közelebbről megvizsgálták a munkaruhámat.

A kórházi azonosítókártyám a mellkasomon volt.

A nő korábban nem vette észre.

– A kórházban dolgozik? – kérdezte valaki.

Bólintottam.

– Igen.

– Ápolóként?

– Igen.

Csend telepedett a buszra.

Ám senki sem tudta még, mi az igazi oka annak, hogy ennyire kimerült vagyok.

A fiatalember, aki nem sokkal korábban felajánlotta a helyét, megkérdezte:

– Mi történt ott?

Egy pillanatig haboztam.

Aztán halkan válaszoltam:

– Kemény éjszakánk volt. Több beteget is behoztak egy súlyos baleset után.

Senki sem szólt egy szót sem.

– Órákon át életben tartottuk az egyiküket – folytattam. – Végül sikerült stabilizálnunk az állapotát. Ezért próbáltam egy kicsit aludni a buszon.

Az előttem álló nő arcáról hirtelen eltűnt a magabiztos kifejezés.

Ám ekkor valami még váratlanabb dolog történt.

Egy férfi, aki egészen hátul ült, hirtelen felállt.

– Mi volt a beteg neve?

Összeráncoltam a homlokom.

– Miért kérdezi?

A férfi elsápadt. – Mert a fiam ma reggel balesetet szenvedett.

Teljes csend honolt a buszon.

A férfi elővette a telefonját.

– Azt mondták, kórházba vitték. De eddig senki sem tudta megmondani, mi történt vele. – Ránéztem.

– Hogy hívják a fiát?

Azt mondta: