Minden este leültünk az asztalhoz a férjemmel és a tizenöt éves fiunkkal; vacsoráztunk és beszélgettünk. Ez egy szokványos családi rutin volt, amely szinte minden nap megismétlődött.

Ám az utóbbi időben egész órák kezdtek eltűnni a vacsorákból.

Emlékeztem rá, ahogy leültem.

Emlékeztem az előttem lévő tányérra.

Emlékeztem, ahogy a fiammal az iskoláról beszélgettünk, és a férjem valamin nevetett.

És aztán – semmi.

Semmi emlék az asztal leszedéséről. Semmi emlék arról, hogy átmentem volna a hálószobába. Néha még arra sem emlékeztem, hogy átöltöztem volna.

Egyszerűen csak arra ébredtem másnap reggel, hogy az ágyamban fekszem.

Az első alkalommal nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.

Azt mondogattam magamnak, hogy valószínűleg csak kimerültem.

Másodszorra már kezdtem nyugtalankodni.

Harmadszorra pedig már rettegtem.

Így hát egy reggel megkérdeztem a férjemet:

– Mi történik velem mostanában?

Rám nézett, és halványan elmosolyodott.

– Semmi. Csak fáradt vagy te.

– De egyáltalán nem emlékszem rá, hogy tegnap este lefeküdtem volna.

– Elaludtál a tévé előtt. Emlékszel?

– Nem.

– Látod?

Túlságosan nyugodtnak tűnt a válasza.

– Tegnap teljesen ki voltál merülve – tette hozzá. – Még beszélgettél is vacsora közben. Azt hittem, reggel majd ébresztgetnem kell.

Homlokráncolva hallgattam. Nem rémlett, hogy sokat beszéltem volna vacsora közben.

De hinni akartam neki.

Végtére is ő volt a férjem.

Az a férfi, akivel annyi éven át éltem együtt.

Az a férfi, akire az életemet bíztam.

Mégis, néhány órával később olyasmit tettem, amit előző este el sem tudtam volna képzelni.

Beszéltem a fiammal.

A szobájában ült, és a házi feladatát írta.

– Kérdezhetek valamit?

Felnézett.

– Persze.

– Emlékszel a tegnap esti vacsorára?

Egy pillanatig csendben maradt.

Aztán letette a ceruzát az íróasztalra.

– Miért kérdezed? – Mert alig emlékszem rá.

A fiam elsápadt.

– Anya…

– Mi van?

– Velem is előfordul.

Egy pillanatra úgy éreztem, mintha megállt volna a szívem.

– Mi történik veled?

– Néhányszor úgy ébredtem fel reggel a szobámban, hogy nem tudtam, hogyan kerültem oda.

– Miért nem mondtad el?

Megvonta a vállát.

– Attól féltem, hogy nem hinnél nekem.

Ránéztem, és hirtelen minden apró részlet, amit korábban nem vettem észre, a helyére került.

A fáradtságunk.

Az emlékezetkiesések.

A vacsorák.

És mindenekelőtt egy dolog.

A férjem.

Ő volt az egyetlen a házban, akivel nem történt ilyesmi.

Attól a pillanattól kezdve figyelni kezdtem a viselkedését.

És minél jobban figyeltem, annál kevésbé tetszett, amit láttam.

Az utóbbi hetekben szinte minden este ő kezdett főzni. Azt állította, házi kosztot szeretne biztosítani a családnak.

De egy dologhoz mindig ragaszkodott.

Mindennek el kellett fogynia a tányérunkról.

– Miért hagyod ott? – kérdezte a fiunktól.

– Jóllaktam.

– Egyél még pár falatot.

És ha én hagytam valamit a tányéromon, azt is azonnal észrevette.

– Nem vagy éhes?

– Dehogynem.

– Akkor edd meg.

Nem volt durva a hangja.

De volt valami a tekintetében, ami kezdett megrémiszteni.

Úgy döntöttem, másnap este kiderítem az igazságot.

Nem volt bizonyítékom.

Nem voltam biztos benne.

Csak sejtésem volt.

Így hát vacsora közben titokban félretenni kezdtem az étel egy részét.

Valahányszor a férjem elfordult, áttettem néhány falatot a szalvétámba.

Amikor máshová nézett, úgy tettem, mintha rágnék.

A fiam semmit sem sejtett.

Még nem akartam bevonni ebbe az egészbe.

A férjem néhányszor ránk pillantott.

– Minden rendben?

– Igen – válaszoltam.

– Miért nem eszel sokat? Elmosolyodtam.

– Csak egy kicsit fáradt vagyok.

Bólintott.

Aztán visszatért a saját tányérjához.

Körülbelül húsz perccel később a fiam furcsán kezdett viselkedni.

Először párat pislogott.

Aztán megdörzsölte a szemét.

– Anya…

– Igen?

– Valahogy furcsán érzem magam.

– Milyen értelemben?

– Hihetetlenül álmos vagyok.

Ránéztem.

– Fáradt vagy?

– Nem tudom.

Letette a villáját.

– Hirtelen teljesen elszállt az erőm.

Néhány perccel később az asztalra hajtotta a fejét. – Azt hiszem, lefekszem egy kicsit.

Lehunyta a szemét.

Mozdulatlanul ültem a helyemen.

Hevesen vert a szívem.

Abban a pillanatban tudtam, hogy a gyanúm talán nem csupán a félelmem szüleménye.

Én is az asztalra hajtottam a fejem.

Lehunytam a szemem.

De nem aludtam.

Próbáltam egyenletesen lélegezni.

Egy idő után meghallottam egy szék zaját.

A férjem felállt.

Először a fiunkhoz lépett.

– Fiam?

Csend.

– Hallasz?

Semmi válasz.

A férjem gyengéden megfogta a vállát, és megrázta.

A fiunk meg sem moccant.

Aztán lépteket hallottam, amint felém közelednek.

Közvetlenül a székem mellett állt meg.

– Alszol?

Még a lélegzetemet is visszafojtottam.

Néhány másodpercig teljes csend honolt.

Aztán integetett a kezeivel az arcom előtt.

Visszafojtottam a rezdülést.

Végül elment.

Hallottam, ahogy a konyha felé lépdel.

Egy pillanattal később meghallottam, ahogy feloldja a telefonja zárolását.

Aztán egy halk beszélgetés következett.

– Igen.

Szünet.

– Minden rendben.

Újabb szünet.

– Mindketten alszanak.

Elakadt a lélegzetem, de sikerült mozdulatlan maradnom.

És ekkor kimondta azt a mondatot, amitől még jobban megrémültem.

– Átjöhetsz.

Letette a telefont.

Percekig nem történt semmi.

Aztán meghallottam egy ajtó nyílásának zaját. Valaki belépett a házba.

Nem ismertem fel a hangot.

A férfiak nagyon halkan beszéltek egymással.

Nem tudtam…