Felesége, Leila meg volt győződve arról, hogy férje megcsalja őt.
Aztán egy pénteken sofőrnek öltözött, és a betegeskedő Amir helyett ő ült a volán mögé.
Nem is sejtette, hogy a következő három órában olyan dologra derít majd fényt, amely arra kényszeríti: gondolja át mindazt, amit az elmúlt hét évben a férjéről hitt.
Leila hét éve élt házasságban Karimmal. Kívülről nézve a házasságuk szinte tökéletesnek tűnt.
Egy hatalmas birtokon éltek, amelyet magas falak és gondosan ápolt kert vett körül. Karim számos cég tulajdonosa volt, beutazta a világot, és szinte mindig biztonsági emberek kísérték.
Leila hozzászokott a fényűzéshez, mégsem tartotta azt az élet legfontosabb dolgának. Meggyőződése volt, hogy a Karimmal való kapcsolatának alapja a bizalom.
Ez a bizalom pedig kezdett megrendülni.
Néhány hónappal korábban felfigyelt valamire, ami minden pénteken megismétlődött.
Karim röviddel ebéd után elhagyta a házat. Nem vitt magával biztonsági kíséretet. Nem magyarázta meg, hová megy, és indulás előtt kikapcsolta a telefonját.
Minden alkalommal pontosan három órára tűnt el.
Sem egy perccel tovább.
Sem egy perccel rövidebb ideig.
Eleinte Leila azzal nyugtatta magát, hogy egyszerűen üzleti ügyről van szó. Ám ahogy telt az idő, kezdett elgondolkodni azon, miért kell egy ilyen fontos dolognak minden héten ugyanazon a napon történnie – és miért nem tudhat róla senki.
Egy péntek reggel nyíltan rákérdezett a dologra.
– Karim, hová mész tulajdonképpen minden pénteken?
A férfi felnézett a telefonjából.
– Egy találkozóra.
– Milyen találkozóra?
– Üzleti találkozóra.
– És miért nem tudhat róla senki?
Karim egy pillanatra elhallgatott.
– Mert ez a magánügyem, Leila.
Ez a válasz jobban fájt neki, mint várta volna.
– Veled mehetnék.
Karim azonnal a fejét rázta. – Nem.
– Miért?
– Mert semmi keresnivalód ott.
Higgadtan mondta, de a hangja olyan határozott volt, hogy a nő nem kérdezősködött tovább.
Mégis, abban a pillanatban gyökeret vert elméjében a kétely első valódi magva.
A következő pénteken figyelte az órát.
Délután 1:58-kor Karim elhagyta a házat.
2:01-kor beült az autóba.
5:01-re visszaért.
Később Leila megpróbálta kötetlen beszélgetés közben kifaggatni Amirt, a férfi régi sofőrjét.
– Amir, hová viszed őt tulajdonképpen minden pénteken?
A férfi lesütötte a szemét.
– Asszonyom, erről nem beszélhetek.
– Pénzt ajánlok érte.
Amir megrázta a fejét.
– Még pénzért sem.
– Ennyire fontos neked?
– Nem a pénzről van szó – felelte halkan. – Szavamat adtam neki.
Leila érdeklődése felkeltődött.
– Milyen ígéret? – Amir ránézett, majd egy pillanatnyi szünet után egyszerűen csak ennyit mondott:
– Azt hittem, sosem kérdezed meg.
Aztán távozott.
Ez a megjegyzés nem hagyta nyugodni éjszaka.
Vajon mit csinálhat valaki három órán keresztül minden pénteken, ami teljes titoktartást igényel?
Leila számba vette a legrosszabb lehetőségeket.
Talán Karimnak van egy másik nője.
Talán fenntart egy második otthont valahol.
Talán hét teljes éven át hazudott neki.
Minél többet gondolt rá, annál inkább elhatalmasodott rajta a gyanakvás.
És aztán eljött az a péntek, amely mindent megváltoztatott.
Kora reggel megcsörrent Karim telefonja.
Amir hívta.
Leila véletlenül kihallgatta a beszélgetés egy részét.
– Igen, értem… Maradj otthon. Küldök mást.
Karim letette a telefont.
– Amir beteg – mondta az egyik alkalmazottnak. – Beugró sofőrre van szükségem.
Leila az ajtó mögött állt, és másodpercek alatt tervet szőtt.
Őrültség volt.
Kockázatos volt.
De ezúttal nem akart tovább várni. Kevesebb mint egy órával később talált egy régi sofőregyenruhát. A sapka alá rejtette a haját, napszemüveget vett fel, és egy műbajusszal változtatta meg a külsejét.
Amikor belenézett a tükörbe, alig ismert magára.
Hevesen vert a szíve.
Pontosan két órakor Karim kilépett az ajtón.
Leila az autó mellett állt.
Egyetlen pillanatra sem nézett közvetlenül a férfira.
Kinyitotta neki a hátsó ajtót.
Karim beszállt.
– Vezess.
Leila a volán mögé ült.
Remegtek az ujjai.
– Hová menjünk, uram? – kérdezte mélyebb hangon.
Karim a visszapillantó tükörbe pillantott.
– A szokásos címre.
Leila megdermedt.
Persze fogalma sem volt róla, hol van az a cím.
Néhány másodpercnyi csend után Karim újra megszólalt.
– Mire vársz?
– Elnézést, uram. Amir nem adta meg a címet.
Karim összeráncolta a homlokát.
– Ez furcsa.
Leila érezte, ahogy forróság önti el a hátát.
– Csak annyit mondott, hogy helyettesként van rám szükség.
Karim egy pillanatig hallgatott.
Aztán bediktálta a címet.
Leila beírta a navigációs rendszerbe, és elindult.
Az első húsz percben a főúton haladtak.
Aztán Karim megszólalt:
– Kapcsold ki a navigációt.
Leila összerezzent.
– Uram?
– Azt mondtam, kapcsold ki a navigációt. Ismerem az utat.
Engedelmeskedett.
Karim maga kezdte irányítani.
Több csendes utcán haladtak át, elhagyták a várost, majd közel egy óra elteltével ráfordultak egy sziklás sziklafalak között kanyargó keskeny útra.
Leila arra számított, hogy egy luxusszállodát lát majd.
Vagy egy nő házát.
Esetleg egy várostól távol eső villát.
Ehelyett egy kicsi, régi épület előtt álltak meg.
Első pillantásra nem tűnt különlegesnek.
Karim kiszállt.
– Várj itt.
Leila bólintott.
Az épület ajtaja becsukódott mögötte.
Eltelt tíz perc.
Aztán húsz.
Leila már nem bírta tovább. Kiszállt az autóból, és a bejárat felé indult.
Az ajtó nem volt bezárva.
Belépett.
Amit látott, attól elállt a lélegzete.