Hosszú út volt, és csak egyetlen gondolat járt a fejemben: végre viszontláthatom.

Ám amikor kinyíltak a személyzeti épület ajtajai, minden megváltozott.

A lányom kilépett.

És egy újszülöttet tartott a karjában.

Eleinte azt hittem, valamelyik vendég gyereke. Talán csak segített valakinek. Talán csak meg akart lepni.

De aztán észrevettem az arckifejezését.

Nem volt boldog.

Halálra volt rémülve.

Szorosan magához ölelte a babát, és lassan felém indult.

– Anya…

Kiszálltam az autóból.

– Mi ez?

Nem válaszolt.

– Kinek a babája?

Rám nézett.

– Csak induljunk el.

– Hová?

– Haza.

– És a szülők?

A lányom lesütötte a szemét.

– Anya, kérlek.

Soha nem hallottam még ilyen hangnemben beszélni.

A férjem öt évvel ezelőtt halt meg.

Azóta csak ketten maradtunk.

Kis család voltunk, de összetartottunk. A lányom szinte mindent elmesélt nekem. Ha gondja akadt az iskolában, tudtam róla. Amikor először lett szerelmes, tudtam. Amikor úgy döntött, hogy nyári munkát vállal egy tóparti üdülőhelyen, segítettem neki összepakolni.

Éppen ezért mondtam neki akkor csak egyetlen dolgot:

– Minden este hívj fel.

És tényleg hívott is.

Szinte minden este. Mesélt a munkáról, a vendégekről, a kollégáiról, sőt, néha még a legapróbb részletekről is.

– Ma tésztát ettünk.

– Az egyik vendég elhagyta a kulcsát.

– Az egyik kolléga összeveszett a főnökkel.

Soha nem említett babát.

Soha nem említett terhes nőt.

Soha nem említett semmilyen szokatlan eseményt az üdülőben.

Ezért voltam biztos benne, hogy egy átlagos szombat délután vár rám.

Amikor végre megérkeztem, a személyzeti épület előtt várakoztam. A lányom előtte üzenetet küldött:

„Várj meg a parkolóban. Kimegyek hozzád.”

Körülbelül tíz percet vártam.

Aztán kinyílt az ajtó.

És kilépett rajta.

Egy kisfiút tartott a karjában.

Olyan apró volt, hogy szinte babának tűnt.

Csukva volt a szeme, és fehér takaróba volt bugyolálva.

A lányom vállán egy babaholmikkal teli táska lógott.

Pelenkák.

Cumisüveg.

Váltóruha.

És egy kis doboz gyógyszer.

„Kié ez a baba?” – kérdeztem.

A lányom körülnézett.

„Itt nem beszélhetünk.”

„Micsoda?”

„Szállj be az autóba.”

„Nem, előbb mondd el, mi történik.”

Szorosabban a melléhez szorította a babát.

„Anya… most már az enyém.”

Néhány másodpercig egy szót sem tudtam szólni.

„Hogy érted ezt?”

A lányom vett egy mély levegőt.

„Aláírtam valamit.”

„Mit írtál alá?”

Mielőtt válaszolhatott volna, kivágódott az épület ajtaja.

Egy fiatal nő rohant ki. Egyenesen felénk szaladt.

Amikor meglátta a babát a lányom karjában, megállt.

A szeme azonnal könnybe lábadt.

„Várj!”

A lányom elsápadt.

Az asszony rám nézett.

„Még nem mondta el?”

„Mit mondjon el?”

Az asszony sírva fakadt.

„Hogy mit írt alá.”

A lányomra néztem.

„Milyen dokumentumot?”

A lányom hallgatott.

„Azonnal magyarázd el ezt nekem.”

Az asszony felé fordult.

„Elmondtad neki, hogy aláírtad a baba felügyeleti jogát?”

„Nem.”

„Miért nem?”

A lányom végre megszólalt.

„Mert sosem engedted volna, hogy megtegyem.”

„Persze, hogy nem!” – kiáltottam fel.

„Anya, hallgass meg.”

„Előbb mondd el, miért tartod valaki más babáját!”

A lányom sírva fakadt.

„Mert az anyjának nem volt más választása.”

A fiatal nő az arcát takarta el.

„Én vagyok az anyja.” Ránéztem a nőre.

– Akkor miért van nála a lányom?

A nő sokáig hallgatott.

Aztán megszólalt:

– Mert azt mondták, ha nem adom át a babát, elveszik tőlem.

Megdermedve álltam ott.

– Kik?

– Az itteni dolgozók.

Hirtelen rájöttem, hogy a lányom nyári munkája talán nem is az volt, aminek látszott.

A nő folytatta:

– Néhány héttel ezelőtt itt dolgoztam. Gondjaim voltak otthon, és pénzre volt szükségem. Amikor megtudták, hogy van egy babám, és egyedül nevelem, segítséget kezdtek ajánlani.

– Milyen segítséget? – Szállást. Pénzt. Orvosi ellátást.

Elhallgatott.

– Aztán azt akarták, hogy aláírjak valamit.

A lányom a babára nézett.

– Azt mondták neki, hogy ez csak átmeneti gondozásról szól.

– És nem arról szólt?

A nő megrázta a fejét.

– Később tudtam meg, hogy a dokumentum valaki másnak adta a jogot, hogy döntsön a gyerek sorsáról.

Elővett a zsebéből egy összehajtott papírlapot.

– Amikor megpróbáltam visszavonni az egészet, azt mondták, már túl késő.

– És mi köze ehhez a lányomnak?

A nő még hevesebben zokogni kezdett.

– Néhány hétig titokban dolgoztam itt. A lányod rájött, mi folyik a háttérben.

A lányomra néztem.

– Ezért nem mondtál nekem semmit?

Bólintott.

– Attól féltem, hogy belerángatlak az ügybe.

– Mégis aláírtad a dokumentumot.

– Igen.

– Miért?

A lányom a babára nézett.

– Mert azt mondták, ha nem írom alá, még ma elveszik a babát.

Éreztem, ahogy elgyengül a lábam.

– Hová vitték volna?

– Nem tudom.

– Szóval te hoztad el?

– Igen.

– De miért pont te?

A lányom hallgatott.

A fiatal nő válaszolt helyette:

– Mert szükségük volt valakire, aki megbízhatónak tűnik a dokumentumokon. Abban a pillanatban rájöttem, hogy a lányom alig néhány óra alatt olyasvalaminek a részévé vált, amiből egyáltalán nem értett semmit.

– Hívnunk kell a rendőrséget – mondtam.

A lányom bólintott.

Ám mielőtt elővehettem volna a telefonomat, az asszony megállított.

– Még ne.

– Miért?

– Mert először tudnod kell, mit írtál alá.