A templomot fehér rózsák díszítették, apró gyertyák pislákoltak a padsorok között, a vendégek pedig arról suttogtak, milyen csodálatosnak ígérkezik a nap. A fotós az utolsó felvételeket ellenőrizte, a zenészek a jelre vártak, a harminckét éves Thomas pedig az oltár előtt állt.

Hamarosan feleségül vette azt a nőt, akit immár közel két éve szeretett.

Pillanatokkal korábban még biztos volt benne, hogy élete legboldogabb napja vár rá.

Aztán megrezdült a telefonja.

Eleinte rá sem nézett.

Azt hitte, csak az előkészületekkel kapcsolatos üzenet – talán a fotóstól, a tanútól vagy valamelyik családtagtól.

Ám ismeretlen szám jelent meg a kijelzőn.

Az üzenet nem tartalmazott megszólítást.

Csupán egyetlen mondat állt benne:

„Ha ma elveszed őt, már nem fordíthatod vissza az időt.”

Thomas homloka ráncba szaladt.

Első ösztönös reakciója az volt, hogy figyelmen kívül hagyja az üzenetet.

Ám ekkor befutott egy fénykép is.

És abban a pillanatban teljesen megváltozott az arckifejezése.

Felismerte Élise-t a képen.

De nem azt az Élise-t látta, akit ismert.

Sokkal fiatalabb volt. Rövidre vágott hajjal, egy olyan épület előtt állt, amelyet Thomas még sosem látott. Komoly arckifejezéssel nézett a kamerába, mellette pedig egy férfi állt, akinek az arcát szándékosan elhomályosították.

Thomas ráközelített a fényképre.

Egy dátum állt alatta.

Egy dátum, amelytől megdermedt.

Élise hónapokon át azt állította, hogy abban az időszakban egy másik városban élt, és egyetemre járt.

Thomas megnyitott egy másik fényképet.

Aztán még egyet.

Mindegyiken ugyanaz a nő szerepelt.

A menyasszonya.

Az utolsó felvételen azonban nem volt egyedül. Egy rendőrőrs előtt állt.

Thomas érezte, hogy kiszárad a szája.

– Ez lehetetlen – suttogta.

Újra megrezdült a telefonja.

Ezúttal egy dokumentum érkezett.

Egy régi hivatalos irat másolata volt. Néhány részletet kitakartak rajta, de a név még olvasható maradt.

Élise Martin.

Thomas szíve hevesen verni kezdett.

Az irat több mint tízéves volt. Alatta egy rövid üzenet állt:

„Ha tudni akarod, ki is valójában a menyasszonyod, nézd meg az utolsó oldalt.”

Thomas végighúzta az ujját a képernyőn.

Megnyitotta az utolsó oldalt.

És elsápadt.

Nem büntetőítéletről volt szó.

Nem esett szó semmilyen bűntettről, amelyet Élise követett volna el.

Valami sokkal furcsább dolog állt ott.

A dokumentum szerint az illető nő tanúként szerepelt egy fiatal lány eltűnésének ügyében.

Thomas nem értette.

Újra elolvasta a sorokat.

És ekkor észrevett valamit.

A lány eltűnésének dátumát.

És az Élise-ről készült utolsó fénykép dátumát.

Megegyeztek.

A telefon majdnem kicsúszott a kezéből.

Épp ekkor csendültek fel a zene első taktusai a teremben.

A vendégek az ajtók felé fordultak.

Élise hamarosan belépett.

Thomas a bejárat felé nézett.

Pillanatokkal korábban még azt szerette volna, ha ott látja leendő feleségét.

Most viszont rettegett ettől a pillanattól.

Ekkor újabb üzenet érkezett.

„Ne csak azt nézd, mit tett ő. Derítsd ki, kinek a gyermeke tűnt el annak idején.”

Thomas megdermedt.

Egy gyermek?

Hirtelen összeállt a kép. Élise sosem akart beszélni neki a gyerekkoráról.

Mindig azt állította, hogy kis családból származik, és a szülei még fiatal korában meghaltak.

Thomas ezt tiszteletben tartotta.

Soha nem erőltette a témát.

Egyszer még azt is mondta neki, hogy számára nem számít a múlt.

Most azonban rájött, hogy talán épp a múlt a legfontosabb dolog.

Élise belépett a terembe.

Gyönyörűen festett.

Mosolygott.

Lassan haladt végig a vendégek közötti folyosón, mit sem sejtve arról, mit fedezett fel imént Thomas.

Amikor tekintetük találkozott, a nő mosolya egy pillanatra megtorpant.

Thomas észrevette ezt.

Alig észrevehető volt.

Csupán egy rövid habozás.

Mintha felismerte volna Thomas arckifejezését, és azonnal megértette volna, hogy történt valami.

Odaért az oltárhoz.

– Mi a baj? – suttogta.

Thomas nem válaszolt.

Egyszerűen megmutatta neki a telefonját. Élise a képernyőre nézett.

És elsápadt.

A vendégek kezdték észrevenni, hogy valami nincs rendben.

A pap idegesen tekintgetett egyiküktől a másikig.

– Thomas? – kérdezte halkan Élise.

– Ki az a lány? – kérdezte a férfi.

Élise nem válaszolt.

– Ki tűnt el azon a napon?

Könnyek szöktek a szemébe.

– Kérlek – suttogta. – Ne itt.

Thomas hátrált egyet.

– Szóval igaz.

Élise behunyta a szemét.

Aztán olyasmit mondott, amire senki sem számított a teremben.

– Nem én öltem meg.

Halotti csend telepedett a helyiségre.

Több vendég is levegőért kapkodott. Thomas hitetlenkedve bámult rá.

– Én nem is kérdeztem ilyesmiről.

Élise sírva fakadt.

– De azt fogják mondani neked, hogy én tettem.

– Kik?

Nem válaszolt.

Ekkor kinyíltak a templomajtók.

Egy idősebb férfi lépett be.

Thomas nem ismerte őt.

Ám a látványára Élise azonnal hátrálni kezdett.

A férfi lassan haladt át a vendégek között.

Egy régi borítékot tartott a kezében.

– Úgy gondoltam, jobb, ha még az esküvő előtt megtudja – mondta.

Thomas megfordult.

– Ön kicsoda?

A férfi Élise-re nézett.

– Az az ember, aki segített neki eltűnni tizenkét évvel ezelőtt.

Hideg futott végig Thomas hátán.

Élise még hevesebben zokogott.

A férfi az asztalra tette a borítékot.

– Amit azokban az iratokban látott, az az igazság. Élise akkoriban más nevet használt. Olyasmit látott, amit nem lett volna szabad.

– Mit? – kérdezte Thomas.

A férfi hallgatott.

Aztán elővett egyetlen fényképet a borítékból.

Thomas ránézett.

És abban a pillanatban megértette, miért próbálta Élise hónapokon át meggyőzni arról, hogy a múltnak már semmilyen…