Hetvenkét éves édesanyám tizenegy éve élt egyedül, amikor egy tavaszi napon megismerkedett Daniellel a kertészklubban.

A férfi ötvenhét éves volt.

Első ránézésre pontosan olyan férfinak tűnt, amilyet az ember az édesanyjának kívánna. Ápolt és udvarias volt, tudott figyelni a másikra, és sosem beszélt leereszkedően.

És ami a legfontosabb: sikerült visszahoznia anyu életébe valamit, amiről azt hittem, örökre elveszett.

Az örömöt.

Apám halála után megváltozott.

Már nem úgy öltözködött, mint régen. Nem használta többé a parfümjét. Az estéi nagy részét otthon, tévézéssel töltötte, és elutasított minden olyan javaslatot, hogy újra társasági életet éljen.

Aztán jött Daniel.

Egyszer csak vett egy piros ruhát.

Újra elkezdett odafigyelni a frizurájára.

Néhányszor pedig azon kaptam, hogy úgy mosolyog a telefonjára, ahogyan fiatal korában láttam utoljára.

Daniel figyelmes is volt.

Egyszer egy csokor virággal érkezett.

Máskor megjavította a verandán a meglazult korlátot anélkül, hogy bárki is kérte volna.

Úgy bánt a tizenöt éves lányommal, Emmával, mint egy igazi úriember.

Néhányszor még könyvet vagy csokoládét is hozott neki.

Egyetlen konkrét okom sem volt arra, hogy ne bízzak benne.

Csupán egyetlen dolgot nem értettünk.

Daniel sosem maradt este fél nyolcnál tovább.

Egyszer sem.

Minden vasárnap átjött vacsorázni. Eleinte nem tűnt fel semmi különös.

De hét óra körül már kezdte nézegetni az óráját.

Negyed nyolcra már nyugtalanná vált.

Fél nyolc előtt öt perccel már a kezében tartotta a bőrtáskáját.

Pontosan fél nyolckor pedig távozott.

Néha még néhány perccel korábban is.

Különböző kifogásokkal élt.

Egyszer azt állította, hogy nyolckor külföldre kell telefonálnia munkaügyben.

Máskor egy szomszédnak kellett segítenie a gyógyszerei beadásában. Aztán azt állította, hogy jön a vízvezeték-szerelő.

Egyszer még azt is mondta, hogy át kell vennie egy csomagot, amelyet különben visszaküldenének a feladónak.

Az volt a furcsa, hogy sosem ment el semmi igazán sürgős dolog miatt.

Egyszerűen mindig el kellett mennie valahová.

És sosem magyarázta meg nekünk, miért.

Még furcsább volt az a tény, hogy hat hónapnyi randizás után anya még mindig nem járt nála.

– Daniel egyedül él – szokta mondani.

– Akkor miért nem hívott még meg soha magához? – kérdeztem egyszer.

Anya elmosolyodott.

– Zárkózott ember.

Talán.

De Emma valami másra is felfigyelt.

Kétszer is látta, amint dél felé hajt.

Pedig az állítólagos lakása északon volt.

Amikor elmondtam neki, csak megvonta a vállát.

– Lehet, hogy máshová megy.

Talán.

De feltettünk magunknak egy kérdést, ami egyáltalán nem tetszett nekünk.

Vajon volt Danielnek egy másik nője?

Vagy akár családja is?

Anya hallani sem akart róla.

– Ha lenne valakije, miért töltene annyi időt velem? – Mert egyesek nagyon jól tudnak hazudni.

– Daniel nem ilyen.

Ránéztem.

– Hogy lehetsz ebben ennyire biztos?

Nem válaszolt.

---

Aztán eljött a születésnapja estéje.

Anya nagy vacsorát készített.

Csokitortát sütött, mert Daniel egyszer futólag megemlítette, hogy szereti.

Boldog volt.

Igazán boldog.

Amikor vacsora után kihoztuk a tortát, anya mosolyogva gyújtani kezdte a gyertyákat.

Daniel az órájára pillantott.

Este 7:26 volt.

Megváltozott az arckifejezése.

– Sajnálom, drágám. El kell mennem.

Anya ránézett.

– Most?

– Igen.

– Nem maradhatnál még tíz percig?

– Tényleg nem tudok.

Ezúttal nem próbált meg mosolyogni.

– Ez az én születésnapi vacsorám.

Daniel odahajolt, megcsókolta az arcát, és felkapta az aktatáskáját.

– Behozom majd valahogy.

Aztán elment.

Az ajtó becsukódott. Anya néhány másodpercig bámulta a tortát.

Aztán elfújta a kezében tartott gyertyát.

Eközben Emma az ablaknál állt.

Daniel autóját figyelte.

– Mit csinálsz? – kérdeztem.

– Semmit.

Néhány másodperccel később felvette a kabátját.

– El kell intéznem valamit.

– Most?

– Mindjárt visszajövök.

Nem várta meg a választ.

---

Majdnem negyven perc telt el.

Anya csendben ült a nappaliban.

A torta érintetlen maradt.

Aztán hirtelen kinyílt a bejárati ajtó.

Emma berohant.

Sápadt volt. Szeme könnyektől csillogott.

És a karjában szorongatta Daniel bőraktatáskáját.

– Emma?

Odasiettem hozzá.

– Honnan szerezted?

Megrázta a fejét.

– Ne kérdezd.

– Mi történt?

– Ezt látnod kell.

Az asztalra tette az aktatáskát.

Remegett a keze.

Anya ránézett.

– Mit csináltál?

– Követtem.

Anya elsápadt.

– Hová?

Emma kinyitotta az aktatáskát.

– Mert tudni akartam, miért nem marad soha fél nyolcnál tovább.

Kinyitotta az első csatot.

Belül iratok voltak.

Borítékok.

Több mappa.

És egy kis doboz.

Anya közelebb hajolt.

Amint meglátta az első iratot, a szájára tapasztotta a kezét.

– Istenem.

– Mi van benne? – kérdeztem.

Emma elővett néhány fényképet.

Az elsőn Daniel látszott.

A másodikon anyám.

A harmadikon egy ház.

A mi házunk.

A többin az autója, a kert, a hátsó bejárat, sőt, még a hálószobája is szerepelt.

– Mikor készítette ezeket? – suttogta Anya.

Emma megrázta a fejét.

– Nem tudom.

Aztán elővett egy másik mappát.

Ebben banki dokumentumok másolatai voltak.

Információk a vagyonról.

Biztosítások.

Ingatlanok.

És még Anya végrendeletének a másolata is.

Anya leült. – Hogyan jutott hozzá?

Emma sírva fakadt.

– Nem is ez a legrosszabb…