Galina korábban ébredt, mint a kakasok. Ahogy mindig. A házában még sötétség uralkodott, mintha az éjszaka nem akarná átadni a helyét az új napnak. De a falusi asszony megszokta, hogy a hajnal első fénysugaraival keljen, még akkor is, ha azok alig tudtak áthatolni a sűrű ködön. Azon a reggelen azonban különös nyugtalanság telepedett rá. Mintha a világ csendjében valaki figyelte volna minden mozdulatát – láthatatlanul, türelmesen.

Az ablakon kinézve a falu mélyen aludt, ezüstös párába burkolózva. Az ablakok – akár néma szemek – üresen meredtek a semmibe. Csak egy távoli kutyaugatás jelezte, hogy az élet még nem hagyta el teljesen a vidéket. Galina ösztönösen nyúlt a kosaráért, hűséges társáért a gombagyűjtésben. A közeli erdők bőséges kincseket rejtettek ebben az évszakban – de csak azoknak, akik ismerték a rejtett ösvényeket. Galina ezek közé tartozott.

Amikor kilépett a házból, a reggeli hideg levegő azonnal körbeölelte. A világ mintha visszatartotta volna a lélegzetét. A szél sem suttogott, pedig máskor mindig átfújt az udvarokon.

„Ez ma valahogy más,” mormogta, miközben a gyapjúkendőt szorosabbra húzta magán. „De ha nem én, akkor ki? A gomba nem gyűjti össze magát.”

Lépésről lépésre haladt a falu széléhez, ahol az öreg házak megrogyva álltak, mintha maga az idő görnyesztette volna meg őket. A tetők ferdén ültek, mint megcsúszott kalapok, az ablakok – fáradt szemek – túl sokat láttak már. Egy ilyen tornácon ült Péter. Görnyedt alakja beleolvadt a félhomályba, akár egy szellem.

„Galina, hová mész ilyen korán? Csak nem egy vénemberhez készülsz?” – szólalt meg a férfi, rekedtes hangon.

Galina összerezzent. Tudta, hogy Péter gyakran ül ott, de nem számított arra, hogy most hallja a hangját.

„Gombászni megyek, Péter. A koromhoz már nem illik vőlegényt keresni. Amióta Sándor nincs, a férfiak hidegen hagynak. Már rég nagymama vagyok.”

Péter elfordította a tekintetét, ahogy mindig, amikor valami túl közel ért a szívéhez.

„Menj már, amíg el nem hordják előled a gombát. Az ügyesebb viszi a legtöbbet.”

„Te sem változtál,” sóhajtott Galina. „Előbb megállítasz, aztán siettetni kezdesz. No, isten veled, Péter.”

Elindult, és a férfi sokáig nézett utána. Amikor végül egyedül maradt, suttogva szólt:

„Kíváncsiskodó. Mindent tudni akar.”

Péter magányosan élt. Egykor boldog ember volt. Marínát szerette, úgy, ahogy csak egyszer lehet szeretni valakit az életben. A sors azonban nem ajándékozta meg őket gyermekkel. Aztán megtörtént a csoda – Marina várandós lett. De az öröm nem tartott sokáig.

A nyolcadik hónapban komplikációk léptek fel. A szülés nehéz volt – túlságosan is. Marina meghalt. A gyermek sem élte túl. A kórházban Péter úgy üvöltött, mint egy sebesült vadállat. Az orvosok tehetetlenül vonták meg a vállukat.

A temetés után Péter eltűnt. Elhagyta a várost, és Marina szülőfalujában telepedett le. Bezárkózott, senkivel sem beszélt. A helyiek furcsának, mogorvának tartották. Csak Galina próbált néha szóba elegyedni vele.

Ám egy nap valami történt. Egy idegen kopogott az ajtaján. Valamit mondott, és Péter beengedte. Fél óra múlva vérfagyasztó sikoly hallatszott a házból. Senki nem tudta, mi történt odabent. Másnap az idegen eltűnt. És az élet ment tovább – látszólag.

Ezután újabb látogatók jelentek meg. Mind titokzatosak, mind némák. És Péter továbbra sem magyarázott semmit.

Amikor azon a reggelen Galina a mocsár felé vette az irányt, a köd vastag volt és áthatolhatatlan. A fák magasabbnak tűntek, mint valaha. Valami nem volt rendjén.

És akkor meghallotta. A hangot. Halk nyöszörgés volt, alig több, mint egy sóhaj. A szíve a torkában dobogott.

„Ki van ott?” – kiáltotta remegő hangon.

A válasz újabb nyögés volt. A hang a mocsár mélyéből jött.

Galina előrelépett. A sár próbálta visszatartani, a faágak belekapaszkodtak a ruhájába, mintha maga az erdő tiltakozna. De ő ment. És akkor meglátta őt.

Egy fiatal nő feküdt ott – sárosan, rongyokban, élet és halál határán. Galina segített neki. Kihúzta, vonszolta, cipelte, amíg végül eljutott vele a faluba.

De nem vitte haza. Nem. Egyenesen Péterhez ment.

Péter nem kérdezett. Csak nézte a nőt. Majd szó nélkül elvette tőle, beemelte, betakarta. Mintha már ismerte volna.

Aznap este a falut sikolyok rázták meg. A hang az öreg házból jött. Aztán imádság. Aztán csend.

Másnap Heléna bement a házba. És amikor meglátta, ami ott volt, leült a földre. A nő már talpon volt, tisztán, összeszedetten. Mellette egy bőrönd.

„Ki ez?” – suttogta Heléna.

„Valaki, aki visszaadta a hangomat,” válaszolta Péter.

A nő elment. És a falu többé nem volt ugyanaz. A történet szájról szájra járt. Teóriák születtek, mind más, mind hihetetlen.

Galina azonban tudta az igazat. És azóta, mintha az erdő is megváltozott volna. A gombák új helyeken nőttek. A köd világosabb lett. A mocsár csendes maradt.

És a falu, amely egykor csak szenvedést ismert, most már emlékezett egy hangra. Egy kiáltásra. És a reményre.