Ám hiába született vaknak, nap mint nap élesen érezte, milyen kegyetlenek tudnak lenni az emberek.

Különösen a saját családja.

Zainab már korán megtapasztalta, hogy apja másképp bánik két lánytestvérével, mint vele. Nővéreit dicsérték szép arcuk, csillogó szemük és elegáns megjelenésük miatt; amikor vendégek érkeztek, büszkén mutatták be őket.

Zainabtól viszont azt várták, hogy a lehető legláthatatlanabb maradjon.

Apja szégyellte őt.

Ritkán ejtette ki a nevét. Többnyire úgy beszélt róla, mintha nem is emberi lény lenne, hanem csupán egy teher, akiről valahogyan gondoskodni kell.

„Ez a lány semmi mást nem hoz ránk, csak szégyent” – mondta olykor.

Zainab hallotta ezeket a szavakat, még ha úgy is tett, mintha nem bántanák.

Az anyja volt az egyetlen ember, aki mellett igazán biztonságban érezte magát.

Ám amikor Zainab ötéves volt, az anyja meghalt.

Attól a naptól kezdve a ház olyan hellyé vált, ahol ugyan lakott, de sosem volt igazán szívesen látott vendég.

Apja egyre keményebbé vált.

Megtiltotta neki, hogy az asztalhoz üljön a családi összejöveteleken, amikor fontos vendégek érkeztek. Amikor látogatók jöttek, a szobájában kellett maradnia. Még akkor sem fordítottak rá figyelmet – sőt, alig vetettek rá egy pillantást –, amikor a nővérei új ruhákat kaptak.

Nem voltak barátai.

Ritkán mehetett ki a házból.

És senki sem beszélt a jövőjéről.

Egészen addig a reggelig, amikor apja váratlanul bejelentette: férjhez adják.

Zainabot teljesen váratlanul érte a hír.

– Kihez megyek majd hozzá? – kérdezte óvatosan.

Apja mindenféle együttérzés nélkül válaszolt:

– Egy férfihoz, aki hajlandó elvenni téged.

Többet nem is mondott.

Másnap megtartották a szerény esküvői szertartást.

Nem volt fényes ünnepség, sem gyönyörű ruhák, sem öröm. Néhány szomszéd jött el, és maroknyi rokon álldogált körülöttük suttogva. Zainab még azt sem tudta, hogyan néz ki a leendő férje.

Senki sem írta le neki a férfi külsejét.

Amikor végül megérezte a férfi közelségét, csak a tömeg halk morajlását hallotta.

Aztán valaki nevetését hallotta meg. „Egy vak lány és egy koldus. Micsoda különös párosítás.”

Zainab lehajtotta a fejét.

Megtanulta már elviselni az ilyen szavakat.

Apja megfogta a kezét, és a férfi kezébe helyezte.

„Menj vele.”

Ennyi volt az egész.

Nem volt búcsúzkodás.

Nem volt ölelés.

Nem volt kedves szó.

Aztán átnyújtotta lányának egy kis batyut, amely néhány ruhadarabot rejtett.

„Mostantól ez az életed.”

Zainab hallotta a háta mögött nevetgélő embereket, miközben lassan elvezették apjától.

A mellette álló férfi gyengéden fogta a karját.

Hangja nyugodt volt.

„Ne félj.”

Zainab nem szólt semmit.

„Biztonságban leszel velem” – tette hozzá halkan.

A férfit Yushának hívták.

Valóban egy kicsi, öreg kunyhóban élt a falu szélén. Falai sárból voltak, a teteje megrongálódott, és alig volt benne bútor.

Zainab leült egy régi szőnyegre.

Hosszú idő után először engedte meg magának, hogy sírjon.

Azt hitte, apja végleg megfosztotta minden reménytől.

Vak volt.

Szegény volt.

És most egy olyan férfi felesége lett, akit mindenki csak koldusként ismert.

Ám még azon az első éjszakán történt valami, amire Zainab sosem számított volna.

Yusha nem tekintett rá teherként.

Meleg gyógyteát készített neki.

Aztán odaadta neki a saját takaróját.

Amikor Zainab megkérdezte, hol fog aludni, így felelt:

„Itt, az ajtó mellett.”

„Miért?”

„Hogy nyugodtan alhass.”

Zainab nem értette. Senki sem törődött még vele így soha.

Másnap reggel Yusha megkérdezte tőle, mit szeret enni.

A következő napon azt akarta tudni, milyen történeteket kedvel.

Még azt is megkérdezte, miről álmodozott kislány korában.

Zainab eleinte nem tudta, mit válaszoljon.

Soha senki nem kérdezte még az álmairól.

Az idő múlásával az élete változni kezdett.

Yusha minden reggel elkísérte a folyóhoz.

Leírta neki a körülötte lévő világot. Elmesélte neki, hogyan kelt fel a nap a hegyek felett, hogyan táncoltak a levelek a szélben, és hogyan köröztek a madarak a víz felett.

Zainab számára a férfi szavai többet jelentettek puszta leírásoknál.

Képek voltak.

Amikor a vörös naplementéről beszélt, olyan színeket képzelt el, amelyeket ő maga sosem látott.

Amikor a csillagokról mesélt, úgy érezte, mintha azok közvetlenül a feje felett ragyognának.

Esténként Yusha történeteket mesélt neki távoli városokról és emberekről, akikkel állítólag utazásai során találkozott.

Néha halkan énekelt, miközben kimosta a ruháit.

És valahányszor Zainab elszomorodott, a férfi mindig talált módot arra, hogy mosolyra fakassza.

Hetek teltek el.

Aztán hónapok.

Zainab rájött, hogy megváltozott.

Újra nevetett.

Reggelente várta, hogy meghallja a férfi lépteit.

És…