Korai reggel volt. Vera halkan lépett ki a taxiból, és elindult a lépcsőház felé. A kezében csak egy utazótáska, a szívében meleg várakozás. Azt tervezte, hogy meglepi a férjét, Volodját, egy gyengéd reggeli csókkal, még mielőtt az felébred. Ezek az apró pillanatok mindig fontosak voltak számára – olyan csendes bizonyítékai a szeretetnek, amit a házasság évei sem tudtak kikezdeni.

A gondolatai a kislányuk, Szonja körül forogtak. Milyen boldog lesz, hogy végre újra együtt lesznek. Vera biztos volt benne, hogy Volodja jól gondoskodott róla, míg ő távol volt, a bébiszitterrel együtt, aki időnként segített nekik.

A lift lassan haladt felfelé, Vera a tükörbe pillantott. Nem volt már fiatal lány, de nem is bánta – az évek érettséget adtak neki, tartást és méltóságot. Tudta, hogy még mindig csinos. És úgy hitte, hogy Volodja is így gondolja.

Amikor a lakás ajtajához ért, csendben elővette a kulcsokat, nehogy felébresszen bárkit is. Kinyitotta a két zárat, és belépett a félhomályos előszobába.

Aztán megállt.

A cipősszekrény mellett idegen, magas sarkú cipők sorakoztak gondosan elrendezve – finom, nőies darabok, amilyet ő nem viselt. És amilyet a bébiszitter sem hordott soha. Vera egy pillanatra ledermedt.

A következő másodpercben kinyílt a konyha ajtaja, és megjelent egy idegen nő.

Fiatalabb volt. Sminkje friss, kezében kávéscsésze. És a lábán – Vera papucsai. A saját házában, a saját holmijában. A nő természetesen mozgott, mintha otthon lenne. Mintha ez az egész neki járna.

Vera nem tudott megszólalni.

– Te vagy Vera, ugye? – kérdezte a nő mosolyogva, mintha egy rég nem látott ismerőssel találkozna.

– Igen… és te ki vagy? – kérdezte Vera halkan, de a hangja remegett.

– Miléna vagyok. Most én lakom itt. Legalábbis addig, amíg le nem zajlik a válás. A férjed nem mondta?

Vera hátrált, megkapaszkodott a falban. Szinte elájult. A világ, amit ismert, hirtelen idegenné vált.

Ekkor jelent meg Volodja is. Kényelmes otthoni ruhában, zavartan. Látszott rajta, hogy nem számított Verára. Egy darabig csak állt, némán. A két nő között megfagyott a levegő.

– Ez… ez nem az, aminek látszik – dadogta végül, de a hangja erőtlen volt.

– Akkor mi ez, Volodja? Magyarázd el. Miért ül egy idegen nő a konyhámban a papucsomban? Miért hívja magát a lakás lakójának?

Volodja nem felelt.

Kiderült, hogy amíg Vera üzleti úton volt, a férje összeköltözött a szeretőjével – az ő lakásukba, az ő élete közepébe. Mindezt egy szó nélkül.

Vera csendben összepakolt. Nem kiabált, nem sírt. Fogta a kislányát, és elhagyta a lakást. Átmenetileg a nővérénél húzta meg magát, majd ügyvédhez fordult. A válást ő indította.

Miléna és Volodja kapcsolata nem tartott sokáig. A hétköznapok próbája keményebb volt, mint a titkos találkák romantikája. Pár hónap múlva különváltak.

Vera? Újrakezdte. Kislányával új lakásba költözött, állást vállalt, és lassan ismét magára talált. Megtanulta, hogy a megaláztatás mélyéből is fel lehet emelkedni. Hogy a hűtlenség nem őt minősíti.

És papucs? Újat vett. Olyat, amilyet csak ő hord. A saját otthonában. A saját életében.