Az esküvők általában az öröm és az új kezdetek ünnepei. Olyan alkalmak, amikor régi barátok találkoznak, és a jövőbe vetett remény összeköti a jelenlévőket. Ám Alexej Kovalenko számára ez a nap nem az örömről, hanem a múlt felkavaró visszatéréséről szólt. Egy olyan titokról, amelyről azt hitte, örökre eltemette a felesége emlékével együtt.

Alexej visszahúzódó ember volt. Felesége halála után vidékre költözött kisfiával, Artyommal. A természet csendjében keresett menedéket, és igyekezett egyszerű életet élni, távol a város zajától. Egy napon azonban meghívást kapott régi jó barátja, Viktor esküvőjére. Habár vonakodva, végül elfogadta – barátságuk sok évet ölelt fel, és úgy érezte, tartozik annyival, hogy ott legyen ezen a fontos napon.

A nagyvárosi luxusesküvő teljesen új élmény volt számára. A kristálycsillárok fénye, a fehér-arany dekoráció, a gazdagon terített asztalok mind lenyűgözték őt és fiát. Artyom, a kíváncsi hét éves kisfiú, mindent meg akart érinteni, látni, megérteni. Kérdéseket tett fel, csodálkozva nézett körbe.

– Apa, szép lesz a menyasszony? – kérdezte csendesen.

– Azt hiszem, igen – mosolygott Alexej. – Viktor nagyon szereti őt.

A fiú bólintott, majd újabb kérdést tett fel:

– Te voltál már esküvőn?

A kérdés hirtelen szíven ütötte Alexejet. Az emlékek fájdalmasan törtek elő, de csak ennyit mondott:

– Régen, fiam.

Ekkor elcsendesedett a zene, és minden tekintet a fehér rózsákkal díszített boltív felé fordult. A műsorvezető bejelentette az ifjú pár érkezését. Taps tört ki, a vendégek ünnepeltek.

Alexej felállt, hogy jobban lásson, Artyom is kíváncsian ágaskodott. A vőlegény Viktor volt az első, aki megjelent – magabiztos, boldog, elegáns. Sugárzott róla a büszkeség. Aztán megjelent mellette a menyasszony.

Alexej szinte levegőt sem kapott.

A világ megszűnt létezni. Minden hang, mozgás, szín eltűnt – csak egyetlen arc maradt.

Ő.

A nő, akit valaha szeretett.

A nő, akit eltemetett.

A nő, akit halottnak hitt nyolc éve.

Jelena. Az ő Jelénája. Egykor felesége, szerelme, gyermeke anyja. Egy autóbalesetben veszett el. Az autó, amelyet vezetett, kigyulladt. A holttest azonosítását akkor ő maga végezte – a karóra, a gyűrű, a ruhák. Minden stimmelt. A fájdalom örökre beleégett a lelkébe.

És most ott állt előtte. Élve. Menyasszonyként.

Ahogy a tekintetük találkozott, a nő elsápadt. Az arcáról eltűnt a mosoly, ajkai megremegtek. Megállt egy pillanatra. Alexej úgy érezte, a szíve megáll. Artyom észrevette apja reakcióját.

– Apa, mi baj van? Olyan vagy, mintha szellemet látnál…

De Alexej nem válaszolt. Tekintetét nem tudta elszakítani a nőről, akiről azt hitte, örökre elveszítette.

Az esküvő utáni pillanatok zavart és feszültséggel teltek. A boldog hangulatot valami megmagyarázhatatlan feszültség törte meg. Alexej nem tudta, mit tegyen. Hogy szólítsa meg? Egyáltalán ő az? Vagy csak hasonlít rá? De a nő tekintete – az mindent elárult.

Később, mikor a vendégek szórakozni kezdtek, kilopódzott a folyosóra, és megtalálta őt egy félreeső sarokban. Egyedül állt, kezében a csokrával, tekintete a padlóra szegezve. Amikor meglátta őt, csak ennyit mondott:

– Azt hittem, soha többé nem látlak.

Alexej hangja kemény volt:

– Hogyan lehetsz itt? Eltemettelek.

És akkor a történet, amit soha nem akart hallani, elhangzott.

Jelena nem halt meg. Aznap, amikor a baleset történt, valaki más ült a volán mögött – egy nő, akit felvett az úton. A karambol után Jelena eltűnt, megrémülve, sebesülten, összezavarodva. Problémái voltak, adósságai, félelmei. Nem volt bátorsága visszatérni. Azt gondolta, talán jobb is így. Hogy Alexej és a fia jobban boldogulnak nélküle. Új életet kezdett, új névvel, és amikor megismerkedett Viktorral, megpróbálta maga mögött hagyni a múltat.

– Miért nem írtál? Miért nem jöttél vissza? – kérdezte Alexej remegő hangon.

– Mert féltem. Féltem, hogy gyűlölni fogsz. És mert már késő volt…

Az igazság súlya nehezedett a levegőre. Egy férfi, aki elgyászolta feleségét, most élve látta viszont. Egy anya, aki lemondott gyermekéről. Egy barát, aki tudta – ha az igazság kiderül, minden, amit épített, összeomlik.

De a legnagyobb áldozat a kisfiú volt. Artyom, aki azt hitte, az anyja halott. És aki talán most először találkozott vele, anélkül hogy tudná, ki ő valójában.

Ez az esküvő nem boldog könnyekről, hanem kimondatlan múltakról szólt. A történet, amely kezdődhetett volna új reménnyel, végül a legmélyebb titkokat tárta fel. Egy nő, aki visszatért a halálból. Egy férfi, aki nem tudja, képes-e megbocsátani. És egy gyermek, aki megérdemli az igazságot.

Ez nem romantikus mese. Ez az élet. És az élet néha fájdalmasabb, mint bármelyik történet.