Az éjszaka sűrű sötétségbe burkolta az utat. A hó falat képezve hullott, a reflektorok fénye alig tudott áttörni a fehér ködön, a tomboló szél pedig jeges tűként vágta az üveget. Szergej Volkov, tapasztalt kamionsofőr már nem fáradtságot érzett, hanem valami sötét előérzetet. Mintha belül tudta volna, hogy ezen az éjjelen valami különleges fog történni.

Még mielőtt meglátta volna, érezte, hogy nincs minden rendben. Az út szélén álló alak szinte teljesen beleolvadt a hóviharbe. Amikor hirtelen lassított, a szíve összeszorult. Túl késő volt, túl elhagyatott hely. Szergej eszébe jutottak a történetek, amelyeket más sofőröktől hallott az út menti „jelenésekről”. Némelyik ártalmatlanul végződött, mások tragédiával.

Amikor a reflektor fénye rávilágított az arcára, Szergej azonnal megértette, hogy ez nem legenda. A hóban, a fagyos szélben egy fiatal lány feküdt. Ajkai kékek voltak, ruhája egyáltalán nem illett a dermesztő hideghez. Mozdulatlanul, élettelenül hevert a hóban.

– Hé, hallasz engem? – kérdezte Szergej, és óvatosan a vállára tette a kezét.

A bőre jéghideg volt, mégis érezte, hogy valami élet szikrázik benne. A lány halkan felnyögött. Élt.

Szergej habozás nélkül felemelte, karjai között szinte súlytalan volt, mint egy árnyék, amely bármelyik pillanatban eltűnhet. Bevitte a fülkébe, a fűtést a legmagasabb fokozatra kapcsolta, betakarta pokróccal, és termoszból forró teát adott neki, remélve, hogy képes lesz néhány kortyot inni. A lány szemei csukva maradtak, de ujjai enyhén megmozdultak, mintha valami láthatatlanba kapaszkodnának.

Szergej eközben nem tudott szabadulni a kérdésektől. Ki lehet? Hogyan került ide, egy hóvihar közepére? Talán baleset áldozata volt? Vagy valaki szándékosan hagyta itt, hogy meghaljon?

A válasz talán a holmijai között rejtőzött. Akkor vette észre a kabátja zsebéből kikandikáló pénztárcát. Megállt egy pillanatra. Normális körülmények között soha nem nyúlt volna más dolgaihoz, de most nem volt más lehetőség. Tudnia kellett, kinek a sorsát tartja a kezében.

A pénztárca drága, valódi bőrből készült. Benne néhány bankjegy, bankkártyák és az iratai. Amikor Szergej kihúzta a személyi igazolványt, a lélegzete elakadt.

A kártyán álló név szíven ütötte: Marija Lebegyeva.

A világ egy pillanatra megállt körülötte. Lebegyeva. Ez a név úgy hasított belé, mint villámcsapás. Egy név, amelyet évek óta próbált elfelejteni. Egy név, amelyhez félelem, veszteség és bujkálás kötötte. Tíz hosszú év telt el, amióta hátat fordított annak a világnak, de most, az autópálya közepén, egy hóviharból kimentett lányban visszatért hozzá a múltja.

Ez nem lehetett véletlen. Marija nem más volt, mint annak az embernek a lánya, aki egyetlen döntésével képes volt tönkretenni őt. Az a férfi, akinek a befolyása és hatalma árnyékként nehezedett egykor az életére.

Hogyan kerülhetett ide? Miért volt egyedül a fagyos pusztaságban? És legfőképp – mitől menekült?

A lány halkan megmozdult, és suttogott valamit. Szergej közelebb hajolt, hogy megértse, de csak egyetlen szót hallott tisztán: „Futni…”

A sofőr ekkor tudta meg: ez az éjszaka mindent megváltoztat. A segítségnyújtás, amely pusztán emberi kötelességnek indult, sötét titkok kapuját nyitotta meg. És amit az irataiban látott, olyan mély sokkba taszította, amelyből talán soha nem szabadul.