A júniusi nap kellemesen melegítette Karina hátát, miközben lépésről lépésre haladt a kijevi temetőben. A márvány sírkövek ridegen csillogtak a fényben, de számára ez a hely nem a gyász, hanem a túlélés színtere volt. Ételt gyűjtött. Amit mások az elhunyt szeretteiknek vittek, ő abból próbálta meg kihúzni a következő napot.

Három hete szabadult feltételesen a börtönből. Terhes volt – már láthatóan –, és a szabad élet sem bizonyult könnyebbnek, mint a rácsok mögötti. A társadalom lenézte, a lehetőségek elkerülték, a múlt pedig minden lépésnél ott suttogott a háta mögött. Mégis tovább ment. Mert a méhében egy új élet nőtt. És Karina bármit elviselt volna érte.

Egy gazdagon díszített sírnál, egy pad alatt meglátta a barna bőrpénztárcát. A szíve hevesen dobogni kezdett. Ez a nap más lehet, gondolta. Lehet, hogy nem kell ételt lopnia. Talán vehet valamit. Talán még teát is. Leült a pad szélére, körbenézett – senki.

Felemelte a pénztárcát, és kinyitotta.

Nem készpénzt talált benne.

Egy levél és egy fénykép

Az első, amit megpillantott, egy összehajtott papírlap volt. A keze remegett, miközben széthajtotta, és olvasni kezdte:

„Ha ezt a pénztárcát megtaláltad, akkor tudnod kell: megbocsátottam neked. Kerestelek, Karina. Meg akartalak találni, mielőtt túl késő lett volna. De a betegség gyorsabb volt nálam.
Ezt a pénztárcát neked hagyom. Emlékeztetőül, hogy még mindig ember vagy. És hogy én sosem adtam fel benned a hitet.
Bocsáss meg nekem is – amiért elengedtelek.”
– Oleg

Alatta egy régi, kissé megkopott fényképet talált. Ő volt rajta, fiatalon. Egy férfi ölelte át hátulról – Oleg. A férfi, akit valaha szeretett. A férfi, akit elhagyott.

Múlt, ami újra utolért

Karina remegő lábakkal ült vissza a padra. A sírkő, a név, a dátum – mind igaz volt. Oleg halott. És ő most ott ült a sírjánál, a pénztárcáját szorongatva, szívében ezerféle érzéssel.

Az emlékek gyorsan és fájón törtek rá: a szerelem, az elszúrt döntések, a menekülés. A bűncselekmény, amiért börtönbe került, és az évek, amiket elvesztegetett – Oleg nélkül.

Most pedig itt volt. Egy sírnál. Egyedül. De mégsem egészen.

Mert a pénztárcában volt még valami.

Egy cím. És egy utolsó üzenet:

„Ha valaha segítségre lesz szükséged, menj ide. Mondd, hogy Oleg küldött.”

Új kezdet lehetősége

Nem tudta, mi van azon a címen. Lehetett egy barát, egy régi ismerős, vagy valaki, akiben Oleg megbízott. Lehetőség volt – talán az utolsó.

De Karina most először érzett valamit, amit már rég nem: reményt. Hogy nem minden veszve. Hogy talán, valahol, még van helye a világban – nem csak múltja, hanem jövője is.

Nem a pénztárcától, hanem attól a néhány sortól. Attól, hogy valaki, valaha igazán szerette. És még a halála előtt is hitt benne.

Karina azon a napon nem ételt talált, hanem valami sokkal értékesebbet: megbocsátást. És egy esélyt arra, hogy egy új életet kezdjen – nem csak önmagáért, hanem a gyermekéért is.

Mert néha a legnagyobb kincs nem a pénz, hanem egy el nem felejtett szeretet emléke.